Mindenkinek megvan a maga sztorija.

Az elmúlt években megannyi platformon szerepet kaptak az “egyenjogúság nevében” felszólaló személyek. Mindez mégis mintha egyfajta trendként söpört volna végig a magazinokon, online portálokon vagy éppen jótékonysági eseményeken. Rengeteg kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatban, akár negatív, akár pozitív megközelítésben.

Túlsúlyban volt az alábbi kettő: hol kezdődik a pozitív diszkrimináció és ér véget az egyenjogúság? Utóbbi a sokszínűséggel azonos fogalom manapság vagy épp ellenkezőleg?

Számomra az egyenjogúság arról szól, hogy minden olyan alapvető igényt, tényezőt biztosítani kell a hiányt vagy hátrányt szenvedő emberek számára, melyeket egy hétköznapi ember természetesnek tart és a mindennapi élethez elengedhetetlen. Miközben ezekre a kérdésekre kerestem a választ környezetemben és cikáztak a fejemben a lehetséges válaszok újabb számomra jelentőségteljes kérdés alakult ki. Rendben, akkor az egyenjogúság “jó biznisz” és akár egy teljes self brandinget is fel lehet rá építeni (ne legyünk álszentek), mindemellett pedig jó színben tüntetik fel a közvetítőjüket, ugyanakkor hol marad a férfiak sokszínűsége a magazinokból vagy a közbeszédből?

A meleg közösségek, szervezetek, lapok nyilván a sokszínűséggel karöltve a tolerancia és elfogadás medrébe igyekeznek terelni az emberek felfogását/látásmódját, de miért csak ezek a platformok biztosítják, kommunikálják mindezt? Miért nincs egyetlen olyan heteroszexuális vagy egyszerűen csak mindenféle nemi beállítottságtól teljesen független felület mindenki számára, ahol nem bűn az extrém öltözködés vagy épp a konzervatív öltözködés. A kettőnek el kéne férnie egymás mellett, mert a tolerancia és nyitottság nem jelenti szükségszerűen az ún. “két véglet” kizárását. Pont ez a lényeg. Minden lehetséges.

Apropó, magazinok! Igen, kell a hangzatos cím és kattintást növelő jelzők… “botrányos”, “undorító”, “túl sok”, “ízléstelen”. Ugyanakkor ki dönti el, hogy mi a botrányos vagy undorító? Szomorú látni, hogy rengeteg lap csupán a statisztikák növelése érdekében embereket becsmérel (újabb kérdés – akkor ez most a lapot vagy az újságírót minősíti?). Mindezt úgy, hogy az olvasói reakciók is rendkívül negatívak, hiszen láthatóan fals a címben olvasható kijelentés.

Tudom “hate the game, not the player”. DE!

Adott egy több százezres olvasói tábor. Valójában kertelhetnék, de nem fogok (meglepő). Marketing és üzlet szempontjából ez már komoly “hatalom”. Akkor miért nem élnek vele több módon? Itt most nem elsősorban a mostanában népszerű feminista hullámra gondolok, hanem egy sokkal szélesebb, minden nemre, kasztra vagy épp korosztályra hatással lévő égető témákra. Így például: netes zaklatás, valós egyenjogúság – valós szereplőkkel, éhezés, diszkrimináció vagy mondjuk a szegénység.

A magazinok nagy része jelenleg Magyarországon igényt szolgál ki és nem formálja azt, holott megvan a lehetőségük és eszközeik minderre. Ez nem csak egy fontos és eddig nem vállalt szerep, hanem óriási felelősség. Nem újabb “poster child”-okra van szükségünk!

Ki kérdezett meg utoljára egy meleg gimnazista fiút például (nyilvános platformon), hogy miképp éli meg ezt a cseppet sem egyszerű lelki gyötrődést? Habár ezt valószínűleg nem lehet szemléltetni fotókon. Vegyünk egy vidéki kisvárost vagy ha még pontosabban szeretnék fogalmazni: az én gyerekkoromat. Szerencsésnek mondhattam (és a mai napig mondhatom) magamat, mert igazán csodálatos és nyitott családom van. Így a gyerekkorom minden pillanata nagyon kedves számomra. Nem úgy a suliban töltött éveim. Már az általános iskola első osztályaiban csúfoltak, mert egy picit is más voltam. Amikor elkezdtem válltáskát vagy szűkebb fazonú farmert hordani gyakorlatilag minden egyes nap azzal szembesültem az iskola folyosóján, hogy “már megint a nővéred cuccait vetted fel?” és más hasonló megjegyzések. Sokszor siettem haza, hogy még mielőtt mindenki végezne az iskolában én már jóval előrébb járjak és legalább a hazafelé vezető úton ne kelljen a mögöttem sétálóktól hallgatni, hogy “buzi” (nem voltak túl kreatívak, na). Halkan jegyzem meg, körülbelül 10 éves lehettem, ha nem kevesebb.

Ez a “remek” tapasztalatgyűjtés azt hiszem a gimnáziumban tetőzött, ahol konkrétan nem mertem kimenni a mosdóba csak az órák alatt, mert tudtam mi következik. Beszólogatás, fikázás és nevetgélés, miközben egy csomóan épp azt figyelik, hogy mit viselek vagy kivel vagyok.

Ha mást nem, akkor ezek az évek megtanítottak kiállni magamért, túllendülni dolgokon és csak arra koncentrálni, ami valóban fontos számomra. Több mint 10 évig kellett azt hallgatnom, hogy mások úgy ítélkeznek felettem, hogy nem ismernek (és nem is akarnak), mégis bekategorizálnak, aláznak és pokollá teszik a hétköznapjaimat. Amikor a szüleim azt kérdezték tőlem, hogy történt-e valami a suliban és senki nem bántott, akkor mindig csak azt feleltem, minden rendben volt. Nem azért, mert hazudni akartam nekik, hanem egész egyszerűen tudtam, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy elengedjem az ilyen negatív élményeket és a céljaimra koncentráljak, mintsem még ők is azon aggódjanak, hogy ki és mikor bánt.