Korábban olvastam egy kutatást, amely arról szólt, hogy a divatiparban dolgozók jelentős százaléka vagy boldogtalan vagy érzelmileg semleges a munkája kapcsán, amely azzal is összefügg az adatok szerint, hogy a divat egy olyan iparág, amely az álmok beteljesülését ígéri, eközben a valóság egészen mást takar és egyébként ennek ellenére sokan nem hagyják ott. Ráadásul ez a cikk pont akkor jött velem szembe, amikor bármilyen jó visszajelzést is kaptam, egyszerűen úgy éreztem semmi sem képes motiválni. Nincs kedvem felkelni, nem akarok több energiát beletenni, nem látom a fényt az alagút végén, majd a közvetlen környezetem felhívta a figyelmemet arra, hogy megváltoztam, mert nem vagyok annyira aktív a munkámban, mint korábban és mintha a lelkesedésem is alábbhagyott volna. Tudom, nem “menő” ilyen jellegű dolgokról beszélni online vagy offline formában sem, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nem csak én küzdöttem ilyen jellegű lelki problémákkal az életemben.

Egyébként ez nem is olyan régen volt, egészen pontosan tavaly decemberben kezdődött  több nagy csalódást követően – szakmai és magánéleti területen egyaránt. Több mint három hónapig tartott mire úgymond ki tudtam belőle “mászni”. 

Hogy miért írok egy ilyen témáról?

Sok időbe telt, mire kellően felismertem a problémám tüneteit és azt is, hogy egy klasszikus burnout szindróma, azaz kiégés kezdeti fázisába léptem. A divatszakmában senki sem beszélt arról, hogy ilyen mentális problémákkal küzdene, azonban most, hogy újra óriási motivációt érzek az életemben (akkoriban nem tartottam volna hitelesnek ezt a cikket, tekintve, hogy még nyakig benne voltam), úgy gondoltam, beszéljünk róla, mert biztos nem vagyok ezzel egyedül. A probléma megfejtésében és kezelésében Dienes Angéla pszichológus segített nekem és remélem benneteket is inspirálni fognak a szavai vagy legalább elgondolkodtatnak.

Hogyan látod, mennyire nehéz  helyt állnunk éles kommunikációs helyzetekben, és mi a kulcsa annak, hogy hatékonyan kommunikáljunk, ne támadjunk, valamint minimalizálni tudjuk az ebből fakadó stresszt?

Többféle rendszer létezik, amely alapján elemezhetjük a kommunikációt. A támadást, a másik érdekeinek figyelmen kívül hagyását nevezzük lényegében agresszív kommunikációnak. Passzivitás esetén nem akarjuk érvényesíteni az akaratunkat, vagy legalábbis nem teszünk érte a kommunikációnkkal. Illetve megkülönböztetjük a passzív agresszív verziót, amikor nem érvényesítjük azonnal az érdekeinket, hanem egész egyszerűen úgy csinálunk mintha nem történt volna semmi, de azért a háttérben munkálkodunk, így ez utóbbit is nevezhetjük az agresszió egy bizonyos formájának. Végezetül beszélhetünk asszertív kommunikációról, amikor a saját érdekeinket, céljainkat tudjuk érvényesíteni, de úgy, hogy közben mások érdekeit is megpróbáljuk tiszteletben tartani. Tréningeken gyakran előkerül ez a téma, hiszen az már nagyon hasznos, ha valaki el tudja sajátítani az asszertív kommunikáció technikáját. Azonban fontos, hogy abban az esetben, ha mindig az asszertivitásunk érvényesül, de legbelül rengeteg düh bújik meg, egészen biztosan nem érezzük majd jól magunkat, ilyenkor érdemes foglalkoznunk az indulataink hátterével, okaival akár szakember segítségével.

Lehet-e mentális egészségről beszélni egy olyan szakterület kapcsán, melyet alapjaiban az ego és a külsőségek mozgatnak?

Azzal kapcsolatban, hogy valakinek milyen a mentális egészsége nagyon fontos figyelembe venni – amellett, hogy milyen munkát végez – , egy sor egyéb tényezőt, például hogy ezen az adott szakterületen, illetve az élete egyéb területein milyen akadályok elé van állítva, milyen eszközei vannak a megküzdésre, mi inspirálja, és ezt a motivációt megkapja-e, milyen a szociális hálója… stb. Így például egy divattervező esetében, ha az egyik A ponton, míg a mások B ponton alkot és dolgozik, nagy valószínűséggel egészen más kihívások elé van állítva, mások az erőforrásai, a megküzdési stratégiái, ezáltal a mentális egészségük is különbözhet. Az egyik nagyon fontos szelete a mentális egészségnek az az, hogy hogyan működik a szakember a kapcsolataiban, van-e egy szociális háló, amely körülveszi őt, megtartják-e a barátok, tud-e ismerősökre támaszkodni, ha problémája van, illetve van-e párkapcsolata, milyen a szüleivel a viszonya, milyen a kötődési mintája és persze az önértékelése. Szerintem túl sok dolog függvénye mindez ahhoz, hogy kijelenthessük, hogy a divatipar lehet kizárólagos oka a mentális egészség romlásának. 

Az utóbbi időszakban rengeteg ismerőstől és kollegától hallottam (olykor pedig magamon is tapasztaltam), hogy keserű szájízzel, így nem szívesen megy el a legtöbb divateseményre a sok esetben negatív hangulatú környezet miatt, amelyet jellemzően az ott megforduló kritikus közeg teremt meg. Miért alakulhat ki mindannyiunkban ez az érzés, ha alapvetően szintén mindenki negatív élményként jelöli meg sok esetben a tapasztalásokat. A frusztráció, amely megakadályoz abban, hogy az ember örömmel menjen el egy divateseményre csak gyerekkorhoz vezethető vissza vagy maga a szakmai közeg is kialakíthatja később ezt bennünk?

Valószínűleg a konkurálás egy létező probléma és egyben részint forrása is lehet ennek a jelenségnek. Tehát szakmabeliként az elért státusz megtartásának vagy a vágyott elismerés megtapasztalásának igénye is állhat a frusztráció mögött. Elég gyakran látott jelenség, hogy tudatosan vagy akár tudattalanul úgy gondolja valaki, csakis úgy képes felemelni magát, ha közben másokat kritizál vagy saját magánál lejjebb pozícionál. Emellett talán sokan úgy belehajszolják magukat egy gyakorlatilag ki nem mondott elváráshalmazba, hogy az később hatással lesz az énképükre, a mentális egészségükre. Természetesen azt, hogy hogyan reagálunk a kritikára, illetve az mennyire hat az önértékelésünkre, meghatározhatják gyermekkori élmények lenyomatai is, de mivel a kritikus beállítódást, amit a résztvevők tapasztalnak mások részéről a divateseményeken, általános tendenciaként említed, valószínűsíthetően sok szorongást okoz mindez önmagában az emberek számára. 

Mindenki ismer mindenkit, bekerülni könnyű, relevánsnak maradni nehéz, mégis az alapvető etikai szokásokat, mint a köszönés, nem szeretik erőltetni idehaza. Honnan eredeztethető ez a jellegű hierarchikus rendszer?

Ez egy alapvetően olyan közeg lehet, amelyben nem egymás felé fordulva, kedvesen, érdeklődve üdvözöljük és segítjük egymást és nem az az alapvető feltevés, hogy minden emberben van valamilyen érték, hanem arra megy a játék, hogy ki a menőbb és ezt a láthatatlan, azonban mégis mindenki számára érzékelhető hierarchiát hogy tartsuk fenn úgy, hogy mi azért leginkább a tetején helyezkedjünk el. Ez kétségtelenül elképesztően frusztráló lehet a benne szereplő szakembereknek. Ha mindezt egy csoportként kezeljük, akkor csoportdinamikáról már beszélhetünk ilyen környezetben is. Vannak, akik ebben a csoportban magas, viszonylag megszilárdult pozícióban vannak (de ez nem jelenti azt, hogy nekik ne lehetnének szorongásaik annak ellenére, hogy ez látszódik-e vagy sem). A többiek számára más miatt alakulhat ki szorongató helyzet, mondjuk azért, mert úgy érzik, még sokat kell bizonyítaniuk. Nevezhetjük ezt egyfajta sajnálatos, de természetes jelenségnek, amely akárcsak egy rendezvényen, házibulin résztvevő közösség tekintetében, egy divateseményre és más helyzetekre is leképezhető modell lehet. Pedig közös erővel előrébb jutni nagy kincs lehet, talán több hasznot és jó érzéseket hozva, mint az a frusztráció, hogy ki mennyit ér, mennyire értékes ezen a piacon. Ahol pedig nagy a versengés, ott az ember fejében folyamatos az pöröghet, hogy akkor alulmaradhatok. Szerintem nagyon fontos tudatosítani, hogy nem érdemes az almának a körtével versenyeznie, mert mindegyik a maga nemében gyönyörű. A legjobb az lenne, ha tudnánk egymásra úgy gondolni, hogy én a másiktól nem több vagy kevesebb vagyok, hanem egész egyszerűen más és különböző. Az én minőségem lehet attól egyedi, hogy a többieké is az. Emellett az attitűd mellett valószínűleg a hangulat, a közösségi összefogó erő is jobban elképzelhető lenne. Persze csak lehetséges háttértényezőket vetettem fel. 

“Mi lesz a következő nagy dobásod? Mikor lesz megint nagy projekted? Tervezel valamit?” Az utóbbi időben egyre inkább zavarni kezdett minden ilyen jellegű kérdés, még akkor is, ha azokat láthatóan nem rosszindulatból kérdezik. Egyszerűen úgy érzem, hogy valami nagy dolgot várnak tőlem és nyolc év után nem szeretném, ha megfelelési kényszerből alkotnék vagy szerveznék bármit. Mennyire függ össze a folytonos megújulási kényszer és a kiégés? 

A kreativitást teljesen megölik a szigorú határidők és a kényszermunka, ugyanakkor egy olyan piacon, amelyet gazdasági érdekek irányítanak, akár a festészet, akár az írás vagy a divat vonatkozásában, ez elkerülhetetlen. A kiégésnél nagy szerepet játszik a sikert övező egyre nagyobb mennyiségű termék és cikk megírása, megtervezése, legyártatása. Direkt használom a gyártani kifejezést, hiszen az már nem az alkotás kategóriájába tartozik. Ez már inkább arról szól, hogy megtermelem, amit tőlem elvárnak és ez gyakorlatilag teljesen természetes módon öli meg a kreativitást. Ráadásul a közösségi média egy újabb terhet rótt az ilyen szakemberek vállára, hiszen azt közvetíti, hogy ha nem csinálod folyamatosan, akkor te bizony le fogsz maradni, nem fogsz fejlődni, így a versenytársaid fognak érvényesülni és a hajtás tulajdonképpen az, ami a kiégéshez vezethet.

Mentálisan mi az egészségesebb egy szakmai vitában vagy egyet nem értésben: a konfliktus elkerülése vagy épp ellenkezőleg, a felvállalása? Korábban, ha a munkámról volt szó, sosem voltam félénk vagy háttérbe húzódó, egész egyszerűen megmondtam, ha valami nem tetszik, leírtam bátran a gondolataimat és publikáltam azokat a felületemen, azonban észrevettem magamon, hogy egyre inkább kerülöm a konfliktusokat és nem tudtam eldönteni, hogy megfontoltabb vagy bizonytalanabb lettem?

Szerintem ez attól is függ, hogy hányszor van ilyen helyzet és ebben segít az is, hogyha átgondolja az ember, vajon mi a célja azzal, ha beleáll egy ilyen konfliktusba. Ebből lesz bármilyen haszna? Mennyire esszenciális számára az, amit képvisel ebben a szakmai vitában? Illetve nagyon fontos, hogyha mondjuk nem lenne igaza, mert például úgy alakulna a szituáció, akkor ezzel mi lehet a vesztesége? Természetesen ez az átgondolt stratégia, ugyanakkor vannak emberek, akik nem mérlegelik igazán az ilyen jellegű konfliktusok következményeit, beleállnak minden kisebb vitába is és összességében azt érik el, hogy minden energiájukat erre fecsérlik. 

Hogyan kezeljük a negatív benyomásokat, amelyek a munkánk kapcsán érnek bennünket? Gondolok itt például a rosszindulatú pletykákra.

Én azt gondolom, ha benne vagy egy közegben és te úgy döntesz, hogy ebben a közegben fogsz mozogni, az jó esetben jár egy bizonyos szintű elfogadással, így például ennek a sajátosságait is bizonyos szinten el kell fogadnunk. Ha például valaki színésznő és zavarja, hogy a pletykalapok írnak róla vagy netán lesznek olyan kommentek róla egy fellépés után, amelyek nem feltétlenül lesznek pozitívak, azt muszáj lesz elfogadni. Ami azonban nagyon fontos, hogy ez nem az ő része, hanem a szakma sajátossága, amit nem tudunk megváltoztatni. Tehát azon nem tudunk módosítani, hogy az emberek a szakmán belül pletykálnak, inkább a saját hozzáállásunkon érdemes változtatni és például a rosszindulatú megjegyzések kapcsán mindig alaposan megnézni, hogy mennyire szól ez valóban rólunk, mintsem inkább arról, akitől ered az egész. Miért pletykál? Milyen frusztrációja lehet? Érdemes ezen mindig elgondolkodni, ahogy azon is, ha sok helyről halljuk vissza ugyanazt magunkról, vajon lehet-e bármilyen igazságtartalma vagy érdemes-e önmagunkat is kritikusabban szemlélni? Miért keltesz az emberekben rendre hasonló érzéseket?

Milyen tünetei lehetnek a munka révén kialakult depressziónak és kiégésnek? 

Általában ahhoz, hogy önmagunkkal kapcsolatban felismerjük bármelyiket nagyon erős önreflexióval kell rendelkezni, ami azért nehéz. Nagyon könnyű belekerülni abba a mókuskerékbe, hogy egyszer csak azt veszed észre, már nem vagy motivált, nem tudod úgy csinálni a dolgokat, ingerült vagy a kollegáiddal. Mielőtt azonban valaki magától vagy külső személy közreműködésével felismerné a helyzetet, nagyon lehetséges fázis, hogy gyakorlatilag mindent ezer százalékosan akar teljesíteni. A munkája uralja az életét és beszivárog a magánéletbe is. Az állandó készenléti állapot a munkában azzal jár, hogy már nem tud kikapcsolni szinte soha. Ez hosszú távon nem egészséges, közben folyamatosan csökkenhet a motiváció, míg végül teljesen elfogy, az illető pedig kimerül.

A kiégéssel és a zárkózott viselkedéssel járó önmagunkba fordulás felismerése kezelhető “önállóan” vagy mennyire ajánlott szakemberhez fordulni?

Ha tud segíteni a közvetlen környezetünk, így például a szeretetteink abban, hogy felismerjük, valami nincs rendben, mert mostanában másképp viselkedünk, az egy nagyon szerencsés helyzet. Pláne, ha még abszolút az elején sikerült észlelni a problémát. Ha a szociális háló elég erős, akkor a folyamat elején még egy-két figyelmeztetés is elég lehet ahhoz, hogy ne legyen rosszabb az állapot és ne jusson el a kiégéshez az illető. Viszont a szakember akkor is képes segíteni, amikor már nagyon benne van egy ilyen jellegű helyzetben. Olyan kérdéseket tehet fel például, amiket az érintett már nem feltétlenül tesz fel magának. Mindemellett segít megkérdőjelezni, abban a pillanatban kilátástalannak ítélt helyzeteket, esetleg elmozdulni egy esetleges munkahelyváltás, karrierváltás felé. A gondolkodási keretből való kimozdulás segítése, a feltöltődés lehetőségeinek feltárása, az erőforrások mozgósítása, végül a motiváció visszaszerzése nagyon fontos. A kiégés mellett depresszió esetében a szakember jelenléte még meghatározóbb, hiszen a terápia ilyenkor elengedhetetlen.