A divathetek végére érve kristálytisztán kirajzolódott a szezon egyik legmeghatározóbb trendje, amely a punk és goth szubkultúrára építkezik – meg úgy összességében a “youth culture”-re. Mindamellett, hogy a korábbi beszámolóimban említett neon-őrület még mindig hódít, amely alapvetően a ravehez köthető. Természetesen ahogy mondani szokás, nincs új a nap alatt, így ezzel a vonallal már korábban is találkozhattunk a divatvilágban. Legújabb írásomban mindamellett, hogy a témával kapcsolatos legrelevánsabb kollekciókról mesélek a 2019-es őszi-téli szezon vonatkozásában, a jelenség nyomába is eredek, hogy átlátható képet adjak annak alakulásáról és eljutásáról az utcai divattól kezdve a legnagyobb divatházak kifutójáig.

Maga a punk, mint szubkultúra a 70-es években kezdte meg hódító útját egy könnyűzenei mozgalomként (legerőteljesebben Angliában és az Egyesült Államokban), azonban mint a legtöbb ilyen közösséget, a társadalmi többség előszeretettel kezelte sztereotipikusan őket és társította a kezdeti zenei vonatkozás mellett elkezdte olyan viselkedésformákkal párosítani, mint az agresszió vagy épp a “helytelen” viselkedés. Természetesen nem ez volt az egyetlen ilyen előítéleteket megélt zenei irányzatból kialakult szubkultúra, gondoljunk csak a hip-hopra vagy a reggae-re.

Nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha egy olyan gondolatmenetet, amely alapjaiban köti össze a punk stílusjegyeket a high fashion, valamint a designer kreációkkal, nem a lehető legrebellisebb tervezővel kezdeném, nevezetesen Vivienne Westwooddal. Mondjuk őszintén szólva számomra bizonyos szempontból Alexander McQueen még nagyobb lázadó volt, hiszen elég csak a diploma kollekciójára gondolnunk, melynek hatását minden szezonban tovább sikerült fokoznia. Visszatérve az aktivistaként is meghatározó Viviennehez, nagyon érdekes visszanézni, ahogy a mostanra élő legendává avanzsált designer mennyire nem találta a helyét alkotóként a hippi-mozgalomban, mert valami sokkal erőteljesebbre, határozottabbra vágyott, ahol hallathatja a saját hangját is. Így részben talán érthető a punk vonal iránti lelkesedése és az is, hogy 77 évesen még mindig olyan kollekciókkal ajándékoz meg bennünket, melyek elgondolkodtatóak, kifejezők és általuk a designer komoly társadalmi vagy politikai üzenetet sem fél megfogalmazni. A környezetvédőként is ismert designer a ‘80-as években gyakorlatilag fogta és beemelte a modern punkot a hétköznapi öltözködési kultúrába és tette egy szélesebb körben is “menővé” és népszerűvé annak üzenetét és persze legfőképp a divatban fellelhető stílusjegyeit.

Ugorjunk előre, egyenesen 2019-be!

A Versace legújabb őszi-téli kollekciója a divatház egykori védjegyévé vált arany biztostűt elevenítette fel mind a kifutó kialakítása, mind pedig a ruhák részleteit elnézve, amely ha úgy tetszik már egy utalásnak is vehető a feldolgozott téma vonatkozásában, hiszen ki ne emlékezne azokra a punk vagy épp rocker osztálytársakra, akik már a gimiben is biztostűvel “feltuningolt” fekete ruhákban jártak órákra vagy csoportba verődve bandáztak a városban, a fülükben egy méretes biztosítótűvel fülbevaló címén. Természetesen mint említettem az olasz divatház már korábban is előszeretettel használta ezt az elemet a kollekcióiban. Amikor 1994-ben Liz Hurley egy fekete Versace ruhában, az oldalán arany biztostűkre emlékeztető applikációkkal megjelent a “Négy esküvő és egy temetés” bemutatóján Hugh Grant oldalán, még nem is sejtette, hogy minden idők egyik legmeghatározóbb kortárs designer lookját hozta magával. Fun fact, hogy az akkoriban még nem annyira ismert színésznő többek között ennek az ikonokussá vált red carpet megjelenésnek köszönhette az Estée Lauder egymillió dolláros kozmetikai reklámszerződését.

A divat szerelmeseinek talán mondanom sem kell, hogy ez a fajta merész alkotói látásmód még a márka Gianni Versace korszakából eredeztethető, aki a brand vezetőjeként kontrasztos és látványos anyagpárosításairól egyaránt híressé vált. Nem véletlenül, elvégre a farmert csipkével, valamint a bőrt selyemmel mindenféle fenntartás nélkül keverte, hogy aztán a végeredményben egy szexi, nőies, mégis kifinomult végeredményt kapjon. Itt pedig halkan megjegyezném, hogy ezért is olyan érdekes a Versace 2019-ben, elvégre akár a szubkultúrák feldolgozása, akár a divatház saját örökségének életre hívása meglehetősen kontrasztos lehet, ha csak a nőideálokat nézzük. Ugyanis a punk közösséget nem épp a női nem adottságainak tökéletes kiemelése mozgatta, sőt! Mégsem mondhatjuk azt, hogy később a Versace kifutóján szétesett volna a látvány, illetve a bemutatott kollekciók a ‘90-es években vagy épp 2019 februárjában a Milan Fashion Weeken. Nem mellesleg, ez nem az első bőr, amit erről a meghatározó attribútumról lehúztak az elmúlt években az olasz divatháznál, hiszen 2015-ben a Donatella Versace által életre hívott Versus Versace (katt!) brand hasonló koncepcióval hódította meg a kifutókat, mint a legfrissebb Versace kollekció.

Amióta 2015-ben Alessandro Michele átvette Frida Giannini kreatív igazgatói szerepét a Guccinál a kezdeti sokkoló változások után a szintén olasz divatmárka újabb fénykorát nyitotta meg, hiszen oly’ mértékben növekedtek a márka eladásai, hogy arra évek óta nem volt példa. Mindemellett ahogy azt egy korábbi cikkemben is említettem, teljesen átalakult a Gucci nőről és férfiról alkotott kép, hiszen a nagyon feminin, valamint fokozottan maszkulin vonalat felváltotta egy már-már androgün csapásirány, amely a genderfluiditás témakörét teljes mértékben kimeríti. Tekintve, hogy a legtöbb szubkultúrában a szexualitás nem akkora tabutéma, mint a társadalom szempontjából átlag közönség esetében, így talán nem is annyira meglepő, amikor a Gucci legújabb kollekciójában a szexualitás, fétisek, sokszínűség valamint a karakteres matériák egymásra halmozása a legmeghatározóbb.

A 2019-es őszi-téli kollekció punk szubkultúrára reflektáló részletei leginkább az óriási tüskékkel díszetett maszkok, valamint kiegészítők kapcsán érhető tetten. A maszkokról amúgy korábban is írtam (ide kattintva elolvashatjátok), hiszen a high fashion vonatkozásában megannyi márka ikonikus kollekciójában bukkantak fel valamilyen formában. Gondoljunk csak a Maison Margiela 2012-es őszi couture kollekciójára (majd később számos szezonban ismét megjelentek). Visszatérve egy picit a Gucci mezejére – természetesen a kollekció a punk közösség sajátosságaiból merített stílusjegyektől függetlenül is nagyon erősre sikeredett, elvégre maga Alessandro Michele is megjegyezte az új kreációkhoz készített maszkok kapcsán, hogy az egész összhatást a kettősség jellemzi, akárcsak a fejdíszek és maszkok által közvetített üzenetek, melyek egyszerre elrejtik viselőik arcát (vagy annak egy részét), mégis annak stílusa miatt feltárja azok meghatározó jegyeit. Úgy gondolom, hogy ezeket az abszolút show darabokként értelmezhető kiegészítők a tökéletes iskolapéldái annak, amely a divat erejét, annak gondolatébresztő (ha úgy tetszik, gondolat-provokáló) mivoltát erősíti. A korábban említett kettősség természetesen az anyaghasználatban is megfigyelhető, gondoljunk csak a csipke, bőr, valamint tüskék vad kombinációira, amely jelenség nem mellesleg a legtöbb zenei szubkultúrával kapcsolatos öltözködési szokásban (az anyagpárosítások vonatkozásában) megfigyelhető, a punk, valamint goth vonalaiban pedig különösképp. Ha egy picit bele szeretnénk menni a popkulturális utalásokba, akkor mindenképp érdemes megemlíteni, hogy a néhol hoki maszkokat imitáló extravagáns kiegészítők megidézik a horror filmekért rajongó közönség egyik legmeghatározóbb sorozatgyilkosának karakterét, nevezetesen Jason Voorhes-t, a Péntek 13. rosszfiúját.

A Prada új kollekciójának sötét romantikája a szezon egyik legmeghatározóbb élményét hozta magával. Az “Anatomy of Romance” névre keresztelt gyűjtemény egyébként egy picit eltér a Miuccia (és csapata!) által megálmodott vízióktól, hiszen a vidám, játékos és sokszor futurisztikus megoldások mellett – vagy inkább helyett? – egy sokkal sötétebb, melankólikusabb vonalat idézett meg a kollekció. A beauty koncepció egyébként óriási kedvenc, hiszen a már-már Wednesday Addams ikonikus karakterét újraértelmező modellek frizurái zseniálisak. A 3D virág applikációk tovább erősítik ezt az oldalt, hiszen a szettek egyszerre testesítették meg a szerelemhez köthető igazán meghatározó érzéseket, valamint az elmúlás olykor egészen lélegzetelállító folyamatát.

Nagyon érdekes amúgy, hogy a Milan Fashion Week vezető márkái mennyire hasonló mezsgyén indultak el a kollekciók felépítése, valamint ihletforrásai kapcsán. Pontosan ezért olyan érdekes összehasonlítani vagy csak szimplán egymás mellett látni ezeket a darabokat, hiszen ahány kreatív szakember, annyi interpretálási formával találkozhatunk. Habár a Versace kollekció kapcsán meglehetősen sokan poénkodtak azon a közösségi platformokon, hogy picit Prada “hatású” lett az összkép.

Filmes utalásokból itt sincs hiány, elvégre a printek mellett gyakorlatilag az 1931-es Frankenstein (na meg nyilván a felesége) film világába kerülünk, melyben a filmzenét ezúttal Marilyn Manson szolgáltatja. Míg a Gucci háza táján a legerősebb punk szubkulturális utalás a maszkokban és az ékszerekben, kiegészítőkben volt jelen, addig a Prada vonatkozásában ezt sokkal inkább az erőteljes formavilágú bakancsokról mondhatjuk el, amelyek természetesen egy kis military hatással egészültek ki, kontrasztba helyezve azokat a korábbi márkáknál is tapasztalt olyan merész anyagvariációkkal, mint a csipke és bőr, valamint szabásvonalak tekintetében a rengeteg magasan záródó ruhaköltemény.

A legszentimentálisabb szakmai élményeim abszolút a Milánói Divathéthez köthetők. Ezen belül is a legtöbb egy-egy Marni showhoz. 2015 szeptemberében hívtak meg először egy bemutatójukra, tisztán emlékszem, hogy gyakorlatilag az utolsó percben késő este jött az e-mail a meghívóval a másnap reggeli showra. Kétségtelenül életem egyik legmeghatározóbb pillanatai közé tartozik ez a bemutató, hiszen az első olyan legendás olasz brand volt, amely meghívott az eseményére, a bemutatott kollekció pedig egyszerűen elképesztő volt. Na meg persze ott volt maga az érzés, hogy most épp azt nézem az első sorból, amely meghatározza majd legnagyobb divatmagazinok trendelőrejelzéseit és persze címlapjait. A márka egyszerűen örök kedvenc az innovatív anyaghasználata, valamint elképesztő szabásvonalai miatt. Ráadásul a 2016 őszén a márka új kreatív vezetőjeként megnevezett Francesco Risso szuper koncepciókra építi minden kollekcióját. Egyébként Risso Consuelo Castaglioni-t váltotta a Marni élén és habár utóbbi munkásságának is óriási rajongója vagyok, Francesco látásmódja egy egészen új oldalát mutatta meg az olasz márkának.

Visszatérve egy picit a legfrissebb 2019-es őszi-téli darabokhoz: a “neuroerotik” elnevezésű kollekció a szabadság, valamint erotika témakörét járja körül egy egészen izgalmas és persze sötét megközelítéssel. Mindezt pedig úgy, hogy a kreációk jelentős része alig mutat valamit a modellek testéből vagy emeli ki azt afféle Julien Macdonald módszerrel (értsd: mutassunk mindent!). Mindemellett érdemes kiemelni az ékszereket is, melyek néhol már-már testékszerként, olykor pedig mondhatni eltúlzott hosszúságú, méretű verzióban kerültek a modellekre. A szubkulturális hátterét tovább erősíti az összhatásnak, hogy több összeállítás esetében is megfigyelhetjük a ruhákra és kiegészítőkre applikált fémkarikákat, melyekkel a tervező gyakorlatilag a punkok körében meglehetősen népszerű piercinget, mint jelentős attribútumot emeli be a kollekcióba.

Véleményem szerint ez a szezon tökéletesen megidézte a divat egyik legvonzóbb tulajdonságát, a folyamatos megújulás képességét, mindeközben pedig Milánó egy kicsit Londonná változott, ami kifejezetten jól állt neki.