„Ezt így ki veszi fel?!”

Olvashattuk, olvashatjuk és olvasni fogjuk minden egyes divattal kapcsolatos összegző alatt Magyarország legnépszerűbb (nem divatorientált) online portáljain és azok közösségi felületein. Teljesen mindegy, hogy egy red carpet eseményről, gáláról, filmpremierről vagy egy londoni bemutatóról van szó a divathetek tengerében. A lényeg, hogy mindenkinek megvan a véleménye. Nos, nekem is.

A kifutótól az üzletekig

Önjelölt szakértőink legfőbb kérdésére talán a divatbemutatók és divathetek esetében tudom a legegyszerűbb választ adni: senki sem fogja egy az egyben ugyanúgy viselni ezeket az összeállításokat. A divatvilágot csak olykor-olykor figyelő közönség folyamatosan sarokba próbálja szorítani “szerencsétlent”, legyen szó egy már klasszikus sziluettről vagy épp egy formabontó összeállításról. Végeredményben sosem elég jó, kielégítő vagy kreatív a többségnek. Ebből a jelenségből kiindulva kezdtem el azon tanakodni, hogy mi is a divat célja, küldetése. Úgy gondolom, hogy az a tradíció, miszerint a fashion week során mindig a rákövetkező szezon kollekcióit láthatjuk (leszámítva a Burberry-t, amely ugye szezonok óta a “See Now, Buy Now” koncepciót követi) már sejteti, hogy nem a jelenben és természetesen nem is a múltban szándékoznak lubickolni, sokkal inkább a jövőben. A (nem olyan távoli) jövőtől pedig milyen elvárásaink lehetnének, ha nem a nagy változások, váltások és megújulások korát hirdető ready-to-wear kollekciók? Itt pedig vissza is kanyarodnék a kérdés megválaszolásához, hiszen nagyon sok esetben azok a kollekciók, amelyek kiverik a biztosítékot nem kerülnek be az üzletekbe olyan formában, ahogy azt a bemutató során megtapasztalhattuk. Ennek több oka is van. Egyrészt ott van az a bizonyos show kifejezés, amely ha jobban belegondolunk már sejteti, hogy a komoly szakmai élmény mellett valamelyest lekötni, elkápráztatni is akar. Másrészt a leglátványosabb ruhák és kiegészítők nem is a boltok polcaira készültek, csupán a tervező és a kreatív csapat víziójának kiteljesedését szolgálják, ezért is nevezhetjük őket image daraboknak (ezek azok a kreációk, amelyek az adott márka hitvallását, stílusát és látványvilágát a legerőteljesebben kívánják reprezentálni). Harmadrészt ahhoz, hogy egy kollekció a brand minden üzletében megjelenjen elég komoly szűrőn kell átmennie a HQ irodában. Ehhez kapcsolódóan egy egészen konkrét élményem van a legutóbbi Milan Fashion Weekről, amikor a Max Mara bemutatót követően jó szokásukhoz híven a cégcsoport megrendezte pár nappal később a re-see eseményüket (a re-see lehetőséget ad a szakmának, hogy a show után ne csak egy elsuhanó modellen, hanem testközelből is megvizsgálhassa a legújabb kreációk részleteit a brand showroomjában – általában időpontot kell egyeztetni előtte az illetékessel). A történet lényege pedig annyi, hogy amikor épp megérkeztünk a csapatunkkal a showroomba, körülbelül 7-8 ember egy óriási asztalnál döntött a kollekció sorsáról. Melyik piacra milyen színállás lenne megfelelő? Melyik kiegészítő válhat leginkább közönségkedvenccé? Mi legyen a “show piece” (kizárólag a bemutatóra elkészített ruhák) ruhákkal? Ezekre keresték a választ több szempontot vizsgálva.

A kulturális attribútumok

Agymenésemet az első pontot figyelembe véve a kulturális attribútumokkal folytatom, elvégre nagyon erősen kapcsolódik a témához – már ami a piaci igények és lehetséges buktatók figyelembe vételét illeti. Én személy szerint úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb ilyen változás a ruhák hosszát illetően következik be az idő során. Különösen ha egy picit az ázsiai piac felé tekintünk, ahol az átlagmagasság nem kedvez az alacsonyabb közönségnek. Ezzel nagyjából el is árultam a jelenség lényegét, amely bizony gyakran varázsol egy-egy (a kifutón még) estélyi ruhából egy meglehetősen kurta hosszúságú koktél ruhát mire az összes shop polcaira megérkezik. Ezzel pedig a vásárlók a tükörbe nézve sokkal elégedettebbek lesznek, elvégre optikailag megnyújtja a lábakat. A második helyen a színek állnak a nagy változtatások kapcsán. Hogy miért és mennyire számít a szín? Ó, nagyon sokat! Sőt, többet mint azt el tudnánk képzelni. Itt nem is az év színéről, a legnagyobb trendszetterekről vagy a legnépszerűbb színösszeállításokról van szó, hanem az adott kultúra, közösség tradícióinak figyelembe vételéről, ugyanis egy rossz színválasztás és a piac sajátosságainak megfelelő ismerete nélkül bizony óriási buktatókkal találkozhatunk, így márkanépszerűség és bevételi források tekintetében egyaránt. A kulcsszó sok esetben az asszociáció. Egy konkrét példát is megosztanék veletek, de természetesen márkanév nélkül, hiszen egy hazai brandről van szó. A történet lényege, hogy egy korábbi kollekciójuk egyik legmeghatározóbb színe egy bizonyos kék szín volt, amely az európai tapasztalatok alapján egy népszerű, divatos árnyalat, ezzel ellentétben az amerikai piac már egy egészen más tészta volt. Ugyanis az a kék tónus, amely a kollekciót jellemezte az Egyesült Államok vonatkozásában az egészségügy, valamint orvosok és nővérek legfőbb színe volt, így az ott élő potenciális vásárlók azonnal a kórházakra asszociáltak. Ez később azt eredményezte, hogy a meghatározó szín helyett egy új színállásban került piacra az említett országban a kollekció jelentős része.

A nemiség kérdése

Ó, igen! Az egyik kedvenc témám következik. Magyar nők és férfiak ezrei (nyilván nemzetközi szinten is találkozunk ezzel a jelenséggel, de én most maradnék az ország határain belül), ha nem is egyszerre és egy emberként, de rengeteg komment – és kérdő-, valamint felkiáltójel – formájában próbálja ízekre szedni a Gucci vagy épp a Palomo Spain legújabb kollekcióit, miközben mindannyian birtokában vannak az univerzális szépségideál legmagasabb szintű ismeretének, nevezetesen, hogy mitől férfi a férfi és mitől “igazi” nő egy nő.

“Hol vannak az igazi férfiak?”, “Mióta divat bohócnak öltözni?”, “Akkor most trendi b.zinak lenni?”, “Az én pasim biztosan nem vesz fel ilyen ocsmány ruhákat, de akkor kinek csinálják?”

Cikáznak a kérdések – szinte kivétel nélkül – minden szezonban. Mindenkit megnyugtathatok, a fent említett és sokszor “kikezdett” márkák közül egyik vásárlói sem fogják egy az egyben ugyanúgy viselni a bemutatóra szándékosan látványosabbra stylingolt szetteket. A Guccit senkinek sem kell bemutatnom, ráadásul minden negatív kommentár ellenére a számok elég erőteljesen rácáfolnak azokra, hiszen Alessandro Michele kezei alatt kivirágzott a brand és ismét a világ vezető luxusmárkájává vált pár szezon alatt. Ha nagyon szeretnénk választ kapni a kezdeti kétkedésre (még talán a szakma konzervatívabb részétől is), akkor nagyjából onnan volt eredeztethető, hogy az Alessandro előtt a márka kreatív igazgatójaként tevékenykedő Frida Giannini nyolc év alatt egy egészen más típusú Gucci nőt és férfit teremtett, amelyek sokkal inkább a klasszikus értelemben vett olasz divatot közvetítették az sokszor szexi, mégis elegáns és kifinomult részleteivel. Ez persze így van jól, hiszen előtte Tom Ford is teljesen másképp látta a brand örökségét és formálta azt a saját alkotói nyelvére. A Palomo Spain már kevésbé lehet ismert, hiszen egy viszonylag friss, 2015-ös márkáról van szó, amely tervezője és kreatív igazgatója Alejandro Gómez Palomo, aki előszeretettel keveri a dráma spanyol férfiak karakterességét a londoni utcai divat bohém és merész sajátosságaival – utóbbi nem véletlen, hiszen a brit fővárosban végezte tanulmányait. A sokszor meglehetősen sok feminin részletet és megoldást sem nélkülöző tervező csak férfiaknak szánt kollekciókat tervez, azonban a szakma imádja és elismeri munkásságát, tavaly pedig egy GQ díját is átvehetett “Live Act of the Year” kategóriában, múlt héten pedig Olly Alexander, a Years&Years zenekar énekese is az általa tervezett ruhákban hódított a Brit Awards vörös szőnyegén. Természetesen sok online portál előszeretettel hoz létre “clickbait” cikkeket a munkáival kapcsolatban, miközben meg sem próbálják megérteni a mögötte rejlő üzenetet. Mondhatni előszeretettel néznek, csupán nem látnak.

A vörös szőnyeges megjelenések

A díjátadók és gálák kellős közepében vagyunk, hiszen mindjárt itt az Oscar, azonban a Grammy vagy a Golden Globe alapján már kaphattunk némi ízelítőt abból, hogy a sztárok körülbelül milyen stílusú és fazonú ruhákat választanak ebben a szezonban kreatív csapatukkal. Ráadásul szerintem a divat egyik legalapvetőbb missziója és jellegzetessége, miszerint a jelen kor társadalmának lenyomata relevánsabb állítás mint valaha, hiszen nem kevés politikai állásfoglalással találkozhattunk az elmúlt időszakban a vörös szőnyegen. Nem mellesleg ennek az egész cikknek az alapötlete is egy a Grammy red carpet megjelenései kapcsán – véleményem szerint – nem túl jól megfogalmazott írás az arra érkező kommentek hatására született meg a fejemben. Maradjunk is ennél a legutóbbi díjátadónál, ahol például az arany gramofonokért a legnagyobb eséllyel induló hírességek előszeretettel öltöznek át háromszor, sőt négyszer az este folyamán, kezdve a vörös szőnyegtől, a gáláig, az esetleges fellépésig, majd az egészet lezáró after party sajtófaláig. Talán a legnagyobb értetlenséget és néhol felháborodást keltő szett Cardi B nevéhez köthető. Az eseményre való érkezéskor és az este hátralévő részében csak és kizárólag vintage Thierry Mugler ruhákat viselt. A francia tervező híres szoborszerű és látványos ruhakölteményeiről is, így magát az énekesnőt is – aki nem mellesleg a Grammy történetében az első női rapper, aki megnyerte a legjobb rap album díját – kétségtelenül hosszú évekig a vörös szőnyeges stíluselemzések egyik meghatározó alakjává tették ezáltal, melyet amúgy a rendkívül tehetséges stylistjának, Kollin Carternek is köszönhet. A sokat vitatott ruha online rendkívül megosztotta az embereket, pedig tényleg pár kattintás és meg is értették volna, hogy divattörténeti szempontból ez mekkora jelentőséggel bírt mindkét fél pályafutását illetően. A már-már Botticelli ikonikus alkotását, a “Vénusz születése” című festményt megidéző kreáció egyébként a divatház 1995-ös bemutatóján debütált, mégpedig a márka fennállásának huszadik évfordulója kapcsán megálmodott kollekció keretén belül. A többek között rózsaszín és fekete szaténből készült ruha igazi “showstopper” darab volt, amikor Simonetta Gianfelici megjelent benne a kifutón, akárcsak Cardi B a Grammy vörös szőnyegén.

A Vogue magazin egyébként végigkísérte a szettek születését, így a díjátadó másnapján napvilágott látott az alábbi videó.

Ugyan zárójeles gondolat, de nem mehetek el szó nélkül, amellett a fergeteges marketing fogás mellett, amely körülölelte az egészet, hiszen a legendás Manfred Thierry Mugler márciusban saját retrospektív kiállítását nyitja meg az MMFA-ban (The Montreal Museum of Fine Arts), így óriási reflektortfényt kapott a designer munkássága.

Visszatérve a cikk problémafelvetéséhez: amit Cardi B megjelenése kapcsán leírtam természetesen egyik ilyen online portálon sem jelent meg, elvégre ez nem hozott volna olyan számokat, így maradtak az alábbi jelzők a címekben és headlineokban: “mint egy rossz jelmezbál”, “borzasztó és nevetséges”, “hiába a pénz, ha stílus nincs”. Csak remélni tudom, hogy egyszer egy olyan emberre bízzák az ilyen jellegű ruhamustrákat, akiben legalább akkora alázat van a saját munkájuk iránt, mint tisztelet az embertársai és más szakterületek felé még akkor is, ha az nem tartozik a legfőbb érdeklődési körébe a szerzőnek vagy a szerkesztőség bármely tagjának. Szerintem ebben az országban jelenleg a legkevésbé sincs szükség a negatív hozzáállás erősítésére. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én egy jó cikktől azt várom, hogy valamit olyat adjon, amire szívesen emlékezem vissza – pláne divat témában.

Pontosan emiatt én sem szeretném itt lezárni ezt az írást, hiszen azért jócskán találunk ellenpéldát bármelyik felsorolt téma esetében. Kezdve a magazinok egyre sokszínűbb címlapjaitól és editorialjaitól az olyan elképesztő sikereket megélt kiállításokig mint az Alexander McQueen munkásságát méltató “Savage Beauty” (bocsánat, átléptük az országhatárt), amely számomra megtestesítette mindazt, amire a legnagyobb szükség lenne manapság: a szépség egy egészen más jellegű újradefiniálására. Mert mindenkinek egészen más a szép, a különleges vagy épp a karakteres, mégis megfér egymás mellett mindenféle ember, összeállítás vagy épp kiegészítő. Igen, mindenkinek lehet véleménye, a kérdés csak az, hogy annak leírása előtt vagy után kezdünk el gondolkozni és a dolgok mögé látni.