Mindig magától értetődő volt, hogy festőművész leszel? Honnan indultál? Az talán köztudott, hogy művészcsaládból származol, édesapád, Barabás Márton is festőművész.

Igazság szerint én nem akartam festő lenni, a tervezőgrafika vonzott inkább: könyvborítók, CD borítók, arculatok. Ezt kezdtem el a Képzőművészeti Egyetemen is tanulni, de másodév végén már egészen határozottan foglalkoztatott a festészet.

Hála az égnek!

Végül felvételiztem festő szakra is, felvettek oda is, így egyszerre csináltam a tervezőgrafika, a festő és a pedagógia szakokat, sőt, ugyanabban az évben diplomáztam mindhárom szakon 2004-ben. Szerettem a tervezőgrafikai munkákat is, mindig kikapcsolt a festészetből, mostanában viszont már kevésbé van rá kapacitásom. A szüleink egyébként soha nem befolyásoltak minket. Nem mondták, hogy nem lehetsz képzőművész vagy zenész, és nem is erőltettek semmit. A kisebbik testvérem, Benedek most szobrász szakra jár a Képzőre, de ő például szakács szeretett volna lenni gyerekkorában. Erre édesapám azt mondta, hogy nagyon jó! Tényleg nem volt presszió. Lőrinc nagyon jól úszott, felmerült a hogy versenyszerűen foglalkozzon ezzel, de végül a trombitát választotta.

És ő is milyen jól választott!

Nekem nagyon ispiráló, hogy ő zenész. Nagyon izgalmas és hihetetlenül vizuális a zenéje.

Apropó, azt el tudjátok képzelni, hogy együtt dolgoztok?

Igen, sőt, éppen most tervezzük. Apróbb együttműködéseink már voltak, például két Barabás Lőrinc Eklektric CD borítón  és a Random szerda cd-n is, az én festményeim jelentek meg.

Hogyan kell elképzelni egy zenész és egy festőművész együttműködését?

Most például készült egy kisfilm arról, ahogyan itt a műteremben dolgozom. A film alatt Lőrinc zenéjét halljátok majd. Ez persze csak mellérendelés, de alapvetően arról van szó egy ilyen együttműködés során, hogy az én vizuális világomhoz rendelődik a zene vagy az ő zenéjéhez rajzolok én valamit.

Izgatottan várjuk a végeredményt! Most picit áttérve magára az alkotásra, hogyan is alkotsz? Hogyan áll össze az alkotás folyamata?

Kis kartonlapokat hordok magammal, mindig van nálam pár darab. Ezekre rajzolok naplószerűen, tulajdonképpen a napok lenyomatairól, egy vizuális naplóról beszélünk. Grecsó Krisztián úgy fogalmazott, naplójegyzeteket készítek. Legutóbb Bolognában jártam, ott a reptéren is készítettem egy kis rajzot. Ezután itthon kiteszek tíz-húsz ilyen kis megrajzolt kartonlapot és eldöntöm, hogy melyik kerül vászonra. Sokat kattogok ezen, hogy miből mi legyen. Most éppen két ilyen kép készül, 150×160-as vásznon, olajfestékkel. Egy-egy kép hetekig szárad, ezért úgy csinálom, hogy egyszerre több képet festek: amíg egy kép már elkészült része szárad, addig haladok a másik képpel.

Hihetetlen harmónia árad a képeidből, ami az organikus formáknak is köszönhető, de talán ami számomra még meghatározóbb a művészetedben, az maga a színválasztás. Mi alapján választod meg a színeket? Volt már olyan, hogy megfestetted a képet és mégsem tetszettek a megválasztott színek?

Akrilfestékkel és olajfestékkel dolgozom, azaz egy vizes és egy olajbázisú festékkel. A színeket munka közben alakítom, keverem, nem  könyvből tanult elmélet szerint, hanem érzések alapján. Persze kérdés az is, hogy az ember egyáltalán harmóniára törekszik-e vagy sem. Volt egy képem, aminek azt a címet adtam, hogy ‘Kicsi diszharmonikus’, mert úgy éreztem, teljesen diszharmonikus, végül mégis összeállt egy feszes alkotássá. Ez az egész egy kísérletezés. Egyébként igen, volt már olyan, hogy valamivel nem jutottam egyről a kettőre és a végeredmény nem tetszett. Megsemmisítettem. Ami a műteremben elkészül és aláírom az mind a felvállalt munka már.

Mi az, ami inspirál?

Nagyon sok minden! Például a jó zenék: hallgatok jazzt és elektronikus zenét, de sokszor popzenét is. Inspirálnak az utazások, maga az útonlevés: felülni egy repülőre vagy vonatozni. Legutóbb mikor Olaszországban töltöttem egy hetet és dolgoztam, készítettem tizennyolc kis grafikát. De inspiráció szempontjából nagyon jók az Artist in Residency programok is, vagy a tanulmányutak. Egy ilyen kutatói ösztöndíjjal  jutottam el például Japánba is, ahol négy hónapot éltem. Érdekes hatások érik az embert, új kapcsolatokat épít és ez végtelenül inspirálóan hat.

Vannak olyan művészek, akikre felnézel, a példaképeidnek tartod őket?

Nagyon szeretem Bak Imre képeit, és azt, ahogyan a munkái összeállnak, ahogyan a képek és a kiállítások egymást követik és egymásra épülnek. Nagyon jólesett, hogy Bak Imre eljött megnézni a legutóbbi kiállításomat és az egyik képre azt mondta, hogy az a legmeghatározóbb a festmények közül. Igazi mesternek tartom. Keserü Ilonánál is hasonló helyzet. Egyszer, amikor már ismertem a munkáit, hallottam őt a tévében nyilatkozni és annyira magával ragadóan beszélt a festészetről, hogy már akkor tudtam, meg kell ismerkednem vele személyesen is! Akkor nemsokkal a megismerkedésünk után megnyitotta egy kiállításomat, az egyetemen pedig három évig a mesterem volt a DLA képzésen és a mai napig jóban vagyunk. Szerintem fontos, hogy az embernek legyenek olyan példaképei, akiket tud követni, vagy akit fel tud hívni, ha elakad. Az ő munkáik egyértelműen inspirálnak. Persze vannak olyan képzőművészek is, akiket nem ismerek személyesen, de nagyon sokra tartom a munkájukat. Ilyen például Frank Stella, amerikai képzőművész is, láttam több kiállítását New Yorkban és Németországban is.

Talán furcsa kérdés, de gondolkodtál már azon, hogy más jellegű, más stílusú képeket fess? Bár nehezen tudom elképzelni, hogy klasszikus tájképeket festesz. Azt is megjegyezném, hogy most egy-egy festményről azonnal felismerni, hogy a te kezeid közül került ki.

Nekem ez jó! Felismered azt is, amit tíz éve csináltam és a mai képeimet is. Szerintem ez szuper.  Érdekes egyébként, mert Térey János nyitotta meg egy kiállításomat két évvel ezelőtt, nemrég elolvastam újra a nyitóbeszédét és ő akkor úgy fogalmazott, hogy Barabás Zsófi, tájképfestő, a szó nem hagyományos értelemben vett jelentésében. Azok a képek valóban picit tájjellegűek voltak.  De voltak már olyan képeim is, ahol az absztrakt elemek között aktok jelentek meg halvány vonalrendszerben. 2003-ban jártam Salzburgban a nyári akadémiára és ott szándékosan egy figurális festészet osztályba jelentkeztem, ahol három hétig aktokat rajzoltunk. Furcsa élmény volt, mert a modellek folyamatosan és nagyon bátran mozogtak, nem azzal találkoztam, ami itthon megszokott. Ezeket a kroki sorozatokat még nem mutattam be sehol, de egy ilyen kérdés kapcsán, hogy mi mást festek még, előkerülhetnek.

Köszönjük, hogy megmutattad ezeket a képeket is. Csak, hogy tudd, ezek is barabászsófisak! Volt már olyan, hogy úgy érezted, picit besokalltál és néhány nap pihenőre van szükséged? Amikor nem akartál festéket látni.

Nagyon ritkán van ilyen, általában minden nap bejövök a műterembe és csinálok valamit. Akkor is, ha éppen nem festek, intézek valami adminisztrációs dolgot.

Ilyen szempontból jó példa a gyerekkönyv, amit Moizer Zsuzsával készítettünk, a ‘Mindenki tud rajzolni’ . Öt éve készült az első könyv, nyolc hónapig dolgoztunk rajta, akkor például sokkal kevesebbet festettem. Néha tényleg nem árt kikapcsolni.

Mesélsz a könyv projektetekről?

‘Mindenki tud rajzolni’ a címe, 2012-ben jelent meg a Scolar Kiadónál, majd 2013-ben ezt követték a ‘Mindenki másmilyen’ és a ‘Mi hiányzik?’ című könyveink. Azóta több nyelven is megjelentek például franciául és oroszul is. Amikor elkezdtem gyerekekkel foglalkozni, felmerült a kérdés, hogy milyen segédanyaggal lehet dolgozni egy kreatív órán? Ekkortájt nagyjából csak a vakondos színezőt lehetett kapni. Kitaláltuk Zsuzsával, hogy csinálunk mi egy könyvet. Kitaláltunk érdekes  lényeket, mint például a háromszög sárkány és feladatokat kapcsoltunk hozzájuk, úgy, hogy ne legyen túl szájbarágós az egész. A gyerekek bármit rajzolhatnak, közben pedig ez egyfajta fejlesztés is: felismeri a gyerek, hogy ez egy madár profilból, de felismeri-e szemből is?

Milyen idős gyerekeknek ajánljátok a könyveiteket? És milyen visszajelzések érkeznek a gyerkőcöktől?

A könyvet négy éves kortól kilencvenkilenc éves korig ajánljuk. Az a tapasztalatunk, hogy akár már egy három és fél éves gyereknek is nagyon jól lehet belőle mesélni vagy megkérni őt arra, hogy keresse meg az állatokat a képen, sőt, ők már bátran satíroznak is. De a tíz-tizenkét éves gyerekeket is simán lekötik a foglalkozásaink, mert mindenki a saját szintjéhez mérten tudja megrajzolni a képeket. Tudod milyen jó érzés volt csinálni ezt a könyvet és a foglalkozásokat? Óriási élmény látni, ahogy örülnek a gyerekek. Pécsett volt egy nagyon helyes kislány, aki a délelőtti és a délutáni foglalkozáson is végig velünk volt, rajzolt. A nagymamája nagyon türelmes volt, hagyta őt alkotni, nem siettette. A foglalkozás végén megmaradt egy Mindenki tud rajzolni könyv, Zsuzsával egymásra néztünk és egyértelmű volt, hogy odaadjuk a könyvet a kislánynak. Mikor a nagymamájával lementek, mi fentről láttuk, hogy a kislány ugrált örömében! Ezért éri meg csinálni. Érdekes egyébként, megfigyeltük, hogy a gyerekek nagyon határozottak. A felnőttek problémája, a mi problémánk, hogy megmondják, mit kell csinálnunk és túlagyalunk mindent, bennünk már elültették a gátlásokat. Ennek a könyvnek nem az a lényege, hogy megtanítjuk a gyerekeket rajzolni, hanem az önbizalmukat erősítjük. “Csak elkezdeni nehéz”, ahogyan az egyik kisfiú is megfogalmazta egy foglalkozáson. A könyvünkben viszont már el vannak kezdve a rajzok, nekik csak folytatni kell, innentől fogva pedig működik a dolog. Nagyon jók a visszajelzések, szeretik a gyerekek.

A legaktuálisabb történés az életedben most talán a BomoArt együttműködés. Mesélsz róla?

Károlyék megkerestek fél évvel ezelőtt, hogy csinálhatnánk valamit közösen. Akkor én már készítettem a kicsi, színes grafikákat, és végül ezekből lettek a határidőnaplók és vázlatfüzetek. Vannak színes darabok is, de könyvkötő vászonra nyomtunk például fekete rajzokat is, nagyon izgalmas lett a végeredmény. Már megvásárolhatóak a Bomo Art webshopjában és a két üzletükben is.

Végül, milyen jó tanácsot adnál egy pályakezdő festőművésznek? Aki például nem tudja, hogyan fog a művészetéből megélni, vagy bizonytalan, hogyan tovább.

A szüleim azt mondták a testvéreimnek és nekem is, hogy végezzük el a pedagógia szakot, én a Képzőn, Lőrinc a Jazz tanszakon. Ez egy fontos dolog volt például. Én tizennyolc éves korig bezárólag taníthatok, tehát általános és középiskolában. Lőrinc az IBS-en tanított zenetörténetet angolul. Azt gondolom, hogy a tanítás biztonsági háló lehet egy művésznek, legyen szó zenészről vagy festőről. Nagyon sok mester van, akik komplett generációkat neveltek ki. A másik fontos tanács pedig, hogy vegyék magukat komolyan! Határozottan  és következetesen érdemes csinálni a dolgokat, szerintem másképp nem megy.

Sok kompromisszumra van szükség?

Néha igen. Inkább azt mondanám sok melóra van szükség. Én feltettem mindent erre a lapra.

És bejött!

Igen, részben. Mert persze a festés mellett tanítottam, gyerekekkel foglalkozom. Több lábon állok, de eldöntöttem, hogy azt festem meg, amit én akarok. Olyan nincs, hogy valaki rendel tőlem egy képet gémeskúttal. Azt nem festem meg. A lényeg, hogy ha például megrendelésről is van szó, Barabás Zsófi képet akarjon.

Most fog megjelenni egy katalógusod a Faur Zsófi Galéria gondozásában, ha jól láttam?

Igen, december közepére készül el és a festményeimet mutatjuk be benne. Egy válogatást 2017 től 2013-ig visszamenőleg. Grecsó Krisztián és Térey János megnyitó szövegei lesznek benne. Már nagyon várom, hogy kézbe vehessem.

Hát még mi!

Szöveg: Csalár Dorina

Fotók: Vaszil Ádám