A divatesemények alkalmával újra és újra felmerül bennem a kérdés, hogy miért ragaszkodnak a divatszféra meghatározó alakjai ennyire a fekete színhez. Elvégre egy kreatív szakmáról beszélünk, ahol a színek és minták játéka a minimális elvárás lehetne a külső megfigyelők aspektusából. A divat szó hallatán a legtöbb ember merész színkombinációkra és bátor anyaghasználatra gondol, ám a valóság cseppet sem ennyire izgalmas, vagy mégis?

A fejemben motoszkáló kérdés megválaszolásában sokat segített az Intelligent Life magazin 2011-es novemberi számának egyik izgalmas publikációja, amelyet Rebecca Willis írt. A cikk célja az volt, hogy az író elmagyarázza, miért képtelenek elengedni a fekete színt a tervezők (idézem: “Fashion designers can’t leave black alone.”) Ebben az írásában elmesélte, hogy egy barátja még az ezredforduló előtt éppen a London Fashion Week egyik bemutatójáról tartott hazafelé, amikor beszállt egy taxiba (a mellette elhaladó fekete ruhát viselő tömegből kikászálódva), majd a sofőr száját a következő szavak hagyták el: “Mi ez, valami vallási szekta?”

A fent említett szituációt megélő személynek ez volt az a pont, amikor elgondolkodott azon, hogy a divatban a fekete egy rendkívül kultikus szín és ez a sofőr valamilyen szintén igazat mondott, hiszen számos olyan vallási gyülekezet létezik, akiknek a divattól ugyan független (szokás és trend között nagy különbség van), de állandó és adott árnyalatú viselete van.  S bár a ’90-es években átéltek óta sok idő eltelt, a gardróbokba is egyre több szín és minta költözött, ugyanakkor a fekete ereje bizonyítottan csábítóbb lehet sokak számára. Mindezt annak ellenére, hogy a nemzetközi divatpiacon egyre gyakrabban hangoztatták, hogy éppen a piros, a pink vagy a kék az új fekete.

A változás lassúságát előrevetíti annak a ténye, miszerint az eBay-en való keresgélés során háromszor több fekete ruhára, illetve kiegészítőre találhatunk, mint az egyéb tónusú termékre.  A NET-A-PORTER oldala tovább erősítette ezen állításomat, ugyanis ott is hasonló helyzet alakult ki az elmúlt években.

A kérdés ugyanakkor még mindig adott: mitől etalon a fekete? A cikket író Rebecca élete minden egyes percében a saját részének érezte ezt a színt, mindig és minden körülmények között viselte, azonban amikor előfordult, hogy elhagyta “védjegyét”, a barátai már egészen másképp tekintettek rá és önmaga is úgy érezte, hogy egy teljesen más ember az, aki azt a bizonyos világosabb ruhadarabot viseli. Számára a fekete biztonságot és kényelmet nyújt a mindennapokban.  Mindez azonban cseppet sem ilyen egyszerű, hiszen a fekete szín a társadalomban sokkal meghatározóbb mint gondolnánk. Elég csak az egykori elnyomókra (nácik, fasiszták) vagy a szubkultúrákra gondolnunk (punk, goth). Ugyanakkor elgondolkodtató, hogyan lehet egyszerre a vallási szervezetek (apácák, papok, zsidók) és a latex szexháziállat szerepében tetszelgő fétis fanok leggyakrabban alkalmazott színe.  Mindemellett ide sorolhatnánk a boszorkányokat vagy éppen a bírókat és az öngyilkosságot fontolgató, a társadalom által leginkább deviánsnak ítélt egyéneket is. Gondoljunk csak bele! Nincs a világon még egy olyan sokoldalú, változatos és flexibilis colorit, mint a fekete, hiszen egyszerre alkalmazzák alkalmi, munka- és egyenruhák esetében.

Nádler István Nr.10 – 2002, 140×120 cm, olaj – vászon – magántulajdon

Az Oxford Dictionary a legsötétebb színként definiálta a feketét mint fogalom (“of the very darkest colour”).  Azonban szigorúan véve ez nem is feltétlenül mondható színnek. Ugyanis a fekete elnyeli a látható hullámhosszú fényt, akárcsak ahogyan a fehér tükrözi őket. Nem véletlenül nem találni a feketét a tradicionális akvarell palettákon, hiszen az ún. “watercolouristák” úgy vélik, hogy a fekete lényegében csalás, hiszen mindenben megtalálható. Sőt Van Gogh volt az, aki megemlítette Frans Hals fontos szerepét a fekete szín, művészetekben való alkalmazásával kapcsolatban. Frans a feketének 27 árnyalatát alkalmazta festészete során.

A fekete hiányérzet, nem pedig jelenlét.

Azt hiszem, ez a legfőbb oka annak, hogy annyi különböző jelentéssel bír ez a szín, hiszen eltérő jelentések vetülnek rá, akár a saját, akár más kultúrákban. Ez a kijelentés azonban még tovább bonyolítja a gondolatmenetet, mert általában véve azt halljuk, hogy amikor egy szobát sötét színnel festünk ki, akkor az a tér sokkal kisebbnek fog tűnni, mint egy világosabb púder szín esetében. Mindezekkel teljes mértékben ellentétben áll a fekete. Ha jobban belegondolunk, akkor egy feketére festett szoba nem a kisebb tér érzetét kelti, hanem a végtelen tér és sötétség tárul elénk.

A világ talán egyik legvonzóbb színéről Sárkány Kinga, pszichológust is megkérdeztem:

“…Lüscher szerint a fekete ‘magának a színnek a tagadása’. Egyrészt kulturális vonulata van, hiszen nyugaton a fekete szín viselete a gyász kifejezése. Elvonulás a világtól, a világi örömöktől, mindentől, ami színes, világos, boldog (így például egyes szerzetesrendek ruhája, akik a lemondást, aszkézist jelzik így).  A hagyomány szerint körülbelül egy évig kell feketében járni, ha gyászolunk valakit: eddig lemondunk a világról. Ez egy köznapi, kulturális értelemben vett fekete ruha használat.”

A pszichológus a fekete szín másik kulturális hátását is elemezte:

“…a divat, illetve a közép, inkább felső osztály eleganciájának (‘egyszerű, de nagyszerű’) kifejezése – továbbá ünnepnapok és hétköznapok közti megkölünböztetés. Nem gondolom, hogy ezen túl olyan sok különbség lenne a művész, illetve hétköznapi emberek közötti fekete szín használatban. Egy esetleges újabb kulturális irányzat a rockeres, darkos szubkultúra. Ők a boldogtalanságot, lemondást, fájdalmat; vagy épp a sötétet, agressziót, erő(szakosságo)t fejezik ki. “

Kinga továbbá azt is hozzátette, hogy a fekete színhez társul a gonosz, ördögi, pokoli is: ennek lehet gyökere a túlvilághoz kötődő pokol jelenléte, amely a legtávolabb van a mennyország világosságától; de a fénytelenség, tisztátlanság és tisztátalanság kifejezések is szóba jöhetnek. A sötétség a bűn képzetét kelti. Ugyanakkor sötétedéskor jelennek meg a szörnyek, boszorkányok is. Ehhez kapcsolódik a vad, érzéki, titokzatos nőideál is, a femme fatale. Az erotika, csábítás mindig a fekete (illetve piros) színhez kötődött.

Ha színszimbolikai értelemben nézzük, akkor a fekete szín a sötétség, a gonosz, a halál és a rejtély színe (szomorú, komor, lemondó érzések). Egyrészt benne van az üresség, a kezdeti káosz (gondolhatunk akár az anyaméhre is), másfelől azonban rengeteg lehetőséget rejt magában: az alapvető változások időszakát jelenti.  A művészethez (művészekhez) kötheti még az a tény, hogy a fekete szín a tudattalan szimbóluma, a tudat elvesztését (vagy inkább módosulását?) is jelképezi. Az alkotás folyamatában is jelképesen jelen van a tudattalanban vájkálás, az alkotás mint a tudattalan reprezentációja (mondjuk ez elsősorban a avantgárd – például dada – és főleg a szürrealizmus). Azonban nem kell szürrealista művésznek lenni ahhoz, hogy az alkotási folyamat kapcsolódjon a tudattalanhoz vagy tudatvesztéshez – ismerjük a művészek életvitelét:

“A fekete szín megjelenése továbbá a tudat határtalan kreativitására is utalhat, az ismeretlen vonzerejére.”

– Sárkány Kinga, pszichológus

A szubkultúrák és az azokban gyakori fekete szín lényegében egy ellenkulturális mozgalomnak felelt meg, hiszen ahogyan azt Zsolt Péter, Divatszociológia című könyvében is megfogalmazta:

“Az antidivat irányzataiban az erkölcs mindig ideológiává érik.”

A punk stílus és életvitel leginkább az ideológiában és nem a formában keresendő. Ugyan a hippik a békére és az emberi test szépségének élvezetére buzdították a társadalmat, ezzel szemben a punkok kultúrája egy teljesen más vonalat képviselt.  A punkok öltözködési stílusa rendkívül jellegzetes, elég csak a fetisizmus oldaláról megközelítenünk a különböző punk viseleteket. Szegecsek, bőr, csatok, gumik és olykor össze nem illő anyagok párosítasa jellemzi a karakteres és erős szexualitást sugárzó összeállításokat. A punkok kultúrája megköveteli a saját testükkel való kínzó bánásmódot, csakúgy, mint egy afrikai törzs esetében, tehát abszolút törzsi szerveződésűek. A csoport a “semmi hatalmat senkinek” elvét követi és hirdeti, s emiatt külön érdekességnek számít, hogy a közönség, azaz a társadalom egyéb tagjai mégis tolerálják viselkedésüket, sőt bizonyos öltözködési jegyeket sokszor átvesznek az utcai divat adott területei. Elég csak a 2010 óta hatalmas népszerűségnek örvendő szegecs-mániára gondolnunk, amelynek újragondolását a Burberry (Prorsum – a brand high quality termékeinek megnevezése) márka hozta újra köztudatba, majd később az olcsóbb fast fashion márkák, így például a Zara, illetve a H&M mellett számos brand alkalmazta több szezonon keresztül az új kollekcióikban.

Természetesen nem kell mindenáron ennyire a háttérbe tekintenünk ahhoz, hogy megértsük az emberek fekete iránti évszázados vonzalmát. Számos gyakorlati érv is szól a “legsötétebb szín” mellett. Rebecca interjúi során a legtöbbször azt a választ kapta: “mert könnyű”. Ez a válasz több dolgot is magába foglal, hiszen az elkoszolódott részek abszolút nem látszódnak egy fekete ruhadarabon, másrészt egy olyan színről van szó, amely mindenhez illik és könnyebb hozzá akár egy-egy merészebb árnyalatú kiegészítőt találni. Azonban a gazdasági vetületéről sem szabad megfeledkeznünk, ugyanis a fekete egy olyan szín, amely akkor is jól néz ki, ha egy olcsóbb ruháról van szó. Tehát minden körülmények között egységes lookot kölcsönöz viselőjének.

Mint korábban említettem, a tervezők és az egész divatvilág sem tudja könnyen “elengedni” a feketét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Betty Jackson designer munkái, akinek a Debenhams-ban árusított kreációira már csak egyszerűen a “Betty Jackson Black” címkét használják. Azonban számos világhírű tervező tette le  a voksát a fekete mellett. Bár Mary Katrantzou a zseniális és erős színekkel tarkított printelt kreációiról híres, a fiatal művész mégis csak feketét hord (minden körülmények között). Erről korábban többször is nyilatkozott: szerinte az emberek elvárják a női tervezőktől, hogy reprezentálják alkotásaikat életmódjukban, öltözködésükben. Azonban sokkal inkább szeretné ha munkáira koncentrálnának művészetének követői, nem pedig a gardróbja tartalmára. Őt a fekete “megtisztítja” a rengeteg színnel és mintával való fárasztó munka után.

Ráadásul ki ne ismerné Yohji Yamamoto híres mondatát, amiben a feketét egy rendkívül szerény, visszafogott, ugyanakkor meglehetősen arrogáns színnek határozta meg. Egyszerre könnyű és titokzatos viselet, de mindekelőtt azt üzeni ez a szín, hogy “ha te nem zavarsz engem, akkor én sem foglak” (“Black is modest and arrogant at the same time. Black is lazy and easy – but mysterious. But above all black says this: ‘I don’t bother you – don’t bother me’.”).

Marie-Christine Brunin szerint (aki egyébként Nagy-Britanniába hozta a Zara üzleteket) a fekete a tévhitekkel ellentétben nem tesz mindenkit egyformává. Épp ellenkezőleg! Ez a szín az ember kisugárzásra és egyéniségére fokuszál, amelynek legfőbb központja az arc.

Korral jár?

A köztudatban elterjedt hiedelem, s az utcai divat csak megerősít abban, hogy az idősebb nők inkább pasztell színeket viselnek, mert üresnek érzik a fekete színt önmagában. Ugyanakkor, ha mégis egy-egy összeállításukon eluralkodna a legsötétebb szín, valamilyen kiegészítővel vagy kendővel igyekeznek egyensúlyt teremteni az outfitben. Ezt a viselkedést az elmúlástól való félelemmel is magyarázhatjuk (az özvegységtől való félelem). Kétségtelen, hogy a magyar kultúrában még mindig nagyon fontos a gyász (bár leginkább kisebb közösségekben, településeken), amely szintén a fekete színnel hozható kapcsolatba. Ennek ékes bizonyítéka Németh László 1935-ben kiadott műve, amely a Gyász címet viseli.

A Gyász a magyar irodalomnak egyik legszámottevőbb lélekrajzi írása. Főhőse, Zsófi egész életét a gyásznak rendeli alá – gyászolja férjét és gyermekét, eltaszít magától mindenkit, azokat is, akik a részvét, a vigasztalás szavaival fordulnak hozzá. Tehát főhősnőnk lemond a világról.

A hétköznapi embereknek kényelem, a tervezőknek kihívás, a festőknek bravúr és ez az, ami olyan utánozhatatlanná teszi a világ legsötétebb színét, a feketét.

Cover fotó: Farkas Éva

Maszk: Sármán Nóra