Divat

“A tehetség csupán félsiker” – Interjú Martin Wandával

Több mint öt éve találkoztam először Martin Wandával, majd nem sokkal később már azon kaptuk magunkat, hogy együtt dolgozunk. Már akkor az egyik legtehetségesebb és legkarakteresebb fotográfusnak tartottam és érezhetően körülölelte egy láthatatlan energia, ami azt sugározta, hogy ő bizony sikerre van “ítélve”. Az évek elteltével a médiumokat meghazudtoló megérzésem beigazolódott, hiszen ott kereste útját, ahol megannyian teszik – hiszen Wanda Londonba költözött – , mégis az ő munkái kerültek a Dazed oldalára, valamint megannyi irigylésre méltó magazin hasábjaira, ahol a tét már nem a lokális szakmai elismerés, hanem a nemzetközi siker. Wandával egyszerre beszélgettem munkássága tisztelőjeként, illetve barátjaként, hiszen aligha lehet elvonatkoztatni megnyerő és őszinte egyéniségétől, amely kettős alapján csak imádni lehet. Tartsatok velünk!

Korábban több hazai márkával is dolgoztál, valamint sok szakemberrel, mégis mondhatni Londonban találtál magadra. Hogyan írnád le a Budapesten és Londonban szerzett szakmai tapasztalataid közti különbséget?

Kezdetben kevésbé fókuszáltam a divatfotózásra, inkább a konceptuális fotográfia foglalkoztatott, amit a MOME-n is tanultunk, illetve az ELTE-n is inkább a teoretikus ismereteim – így például Gender Studies, filmelmélet, filmtörténet és esztétika – bővítésére törekedtem. A divatfotózás akkor kezdődött, amikor 18 évesen felkerültem Budapestre, összeköltöztem egy akkor a MOME-n tanuló divattervező fiúval, aki – mivel rendelkeztem egy fenyképezőgéppel – megkért, hogy lefotografáljam a kipakolásra tervezett ruhadarabjait. Így kezdődött az egész folyamat, ugyanakkor a budapesti évek, annak ellenére, hogy nagyon sok tehetséges kreatívval dolgoztam együtt, inkább még a szárnypróbálgatás évei voltak és ha lehet ilyet mondani , a “stílusom” a londoni évek alatt érett be. Alapvetően tanulni jöttem ki, itt végeztem a mesterszakot a London College of Fashion-on, diplomázásom óta szabadúszó fotográfusként és videográfusként dolgozom. Sokan azt gondolják, hogy Londonban biztos sokkal több a lehetőség, ami valóban igaz is, ellenben hozzá kell tenni, hogy sokkal több a tehetséges ember is – a nagy számok törvénye alapján.

„Itt szembesültem igazán azzal, hogy a tehetség csupán félsiker, a nagy részét az előrejutásodnak az teszi ki, hogy mennyire tudsz jól helyezkedni, barátkozni, mennyire nyomod magad, és küldesz ki rengeteg e-mailt nap mint nap. Persze egy kis szorgalom és szerencse sem árt.”

Milyen irányba változott az alkotói látásmódod az elmúlt években?

Míg a MOME utolsó évében elkezdett “Lovers” projektem volt az első olyan témájú anyagom, amiben a szexualitás, illetve az identitás kérdései foglalkoztattak, ezt csak tovább boncolgattam a kesőbbi anyagaimban azóta. Mindezek a projektek erősen önreflexívek, hiszen kart karba öltve járnak a saját magam felfedezésének fázisaival és az aktuális érdeklődésemmel. Youth Culture, szubkulturális identitás, szexuális fluiditás – mindezen témáknak a vizuális megközelítésére a kezdetektől nagy hatást gyakorolt az alapvetően művészettörténeti és filmtörténeti háttere, hiszen az ELTE bölcsészkarára jártam. A mai napig nagyon inspirálónak találom vizuálisan a németalföldi, valamint a 19. századi preraffaelita festészetet és annak színeit, fényeit.

Hogyan határoznád meg most Martin Wanda művészi stílusát?

Vizuális alkotóként szeretném jellemezni magam, aki a fotográfia mellett a filmkészítés területein is kísérletezik, és egyre jobban foglalkoztatnak a manuálisabb műfajok, mint például a kollázs. A divat és személyesebb jellegű projektekben is hasonló témák érdekelnek, az identitáskeresés kérdései, a valahova, valakihez tartozni akarás, avagy ennek látszólagosan ellentmondóan valamitől különbözni akarás vágya, a szexuális fluiditás, vagy akár az angolszász zenei irányzatokhoz kapcsolódó szubkulturális identitás kérdései, aminek London mondhatni tökéletes táptalaja.

Érdekes, hogy sokan valamiért divatfotósként tartanak számon itthon, pedig szemmel láthatóan gyakorlatilag minden projekted túlmutat a divaton és sokkal inkább koncentrál szubkulturális attribútumokra. Honnan indult a különböző szubkultúrákhoz köthető vonzalmad?

Igazából az egész téma iránti szenvedélyem valahol a tinédzserkor és felnőtté válás küszöbén való önfelfedezéshez köthető tapasztalásokból fakad. Akár onnan, ahogy a tinédzser valahova tartozni akaró, ámde az átlagtól különbözni akaró Wanda, a magyar alternatív zenei életben – különös tekintettel a 30Y zenekkarra – találta meg azt az első “szubkulturális” közeget, ami kesőbb az angolszász zenei irányzatokhoz szorosan kapcsolódó ‘60-70-es években kialakuló szubkultúrák felé terelte mind a személyes, mind a szakmai érdeklődést. Az első dokumentarista jellegű, zenész portréim is ebben a közegben készültek, amit a londoni évek alatt folytatok. Valamint a MOME-s évek alatt egyéb személyes tapasztalásokra tettem szert, ami rávilágított, hogy egy adott mikroközösség olyannyira elfogadottnak és természetesnek tartott értékrendje, a külvilág számára a “Más” mint olyan, meg 2018-ban sem mindig elfogadható. Ekkor kezdődött el, mint egy önmegismerésként is a Gender Studies tanulmányokban való elmerülésem, ami a “Lovers” anyagom fő inspirációja is volt. Céljaim között szerepelt a szexualitás és szexuális fluiditás természetének a vizsgálata, illetve a heteroszexuális és homoszexuális kapcsolatok, szerelmek hasonlóságának vizuális bemutatása – különböző fiatal párok fotografálásán keresztül.

„Az általam fotózott párok a par excellence ‘Szerelmet’ jelenítik meg a képeimen, nemtől függetlenül, projektemmel arra igyekeztem rámutatni, hogy a szerelem és szexualitás nem nem (gender vagy sex) függvénye. A párokat a saját privát terükben, saját hálószobáikban fotóztam. A kívülállás és a valahova, valakihez tartozás látszólagos ellentmondása és együttélése foglalkoztat, személyes indíttatásból fakadóan.”

A “Lovers” sorozatod gyakorlatilag bejárta a világot. Mennyire volt ez érezhető a megkereséseiden nemzetközi vagy magyar vonatkozásban?

Tényleg hihetetlen, de a Lovers-t a DAZED cikke után a világ minden táján, a kísérő cikket rengeteg különböző nyelvre lefordítva, újra közölték, néha a mai napig kapok vele kapcsolatos interjú kérdéseket vagy éppen párok jelentkezését. Még Ashton Kutcher is újra posztolta a saját blogján az anyagot. Érdekes módon financiális előnyökkel, vagy kommerciális megkereséssel közvetlenül nem járt.

A londoni élmények mellett nem szabad megfeledkeznünk az itthoni elismerésekről sem, hiszen 2017 végén te vihetted haza a Junior Prima sajtó kategóriájának díját. Milyen érzés volt értesülni a hírről és ami veled kapcsolatban még inkább foglalkoztat: hogyan értesültél róla – merre jártál?

Sajnos ehhez nincsen semmi jó sztori, itthon a londoni szobámban retusáltam éppen, amikor kaptam a telefonhívást, hogy én vagyok az egyik szerencsés az évben, aki átveheti a sajtó kategóriában a Junior Prima díjat négy nap múlva, amikorra is már le volt szervezve egy munka, az AMCK nevű modellügynökségnek két napos fotózás fashion weekre, negyven modellfiúnak a castingokhoz elengedhetetlen kártyáihoz. Mivel ennyi ember volt involválva a fotózásba, esély sem volt rá,hogy lemondjam vagy átszervezzem ennyire utolsó percben, így Édesapám vette át helyettem a díjat. Nagyon szerettem volna ott lenni, hiszen óriási megtiszteltetés.

A munkáidból árad a természetesség és őszinteség. Sokszor valóban az az érzése az embernek, hogy te valóban megéled az adott helyzeteket, sőt abban a világban élsz, amelyet a fotóidon is láthatunk. Mi inspirál leginkább az életben?

Valóban úgy érzem néha, hogy nem teljesen élek az “igazi” realitásban, helyette az általam kreált mikro-univerzumomban, amibe én döntöm el, hogy a külvilágból mit engedek be. Sajnos vagy nem sajnos pont emiatt szinte teljesen kizárom az aktuálpolitikát az életemből, probálom csak azokat a dolgokat beengedni a valoságomba, ami érdekel és ami épit, ami jó érzést kelt bennem és remelhetőleg másban is. Ebben a világomban viszont nagyon elevenen létezem, és a tapasztalás, mint olyan, nagyon fontos számomra. Alapvetően az emberek érdekelnek, a fotográfiámban is, alig látni csendéletet, tájképeket, mindig arcokra, érzelmekre, karakterekre, “kívülállókra” fókuszálok, ők inspirálnak. Lehet ebből fakad az a tény is, hogy a rock’n’roll mint életstílus és zenei irányzat is óriási hatást gyakorol rám, úgy érzem ebben az életérzésben is van valami valóságnak hátat fordító, eredendően romantikus, a szó 19. századi értelmében. Valahogy így keverednek össze a fejemben, és így a képeimen is a preraffaeliták és a hosszú hajú álmatag tekintetű rocker fiúk.

A fiatal fotósok közül nagyon sokan felnéznek rád Magyarországon az elért sikereid és izgalmas munkáid kapcsán. Mit tanácsolnál egy pályakezdő fotósnak 2018-ban?

Ez borzasztóan nehéz, hiszen az ember akármit tesz is le az asztalra, nap mint nap, hétről hétre, újra és újra megkérdőjelezi önmagát. Tényleg ezt kell csinálnom? Tényleg jó az amit és ahogy gondolok és ahogy fotózok? Miért vagyok én jobb mint a másik több száz tehetséges fiatal fotós?

„Igazából azt hiszem a kezdőpont, hogy rá kell jönni, nem feltétlenül vagy tehetségesebb, ráadásul az Instagram, az okostelefonok világában teljesen nyilvánvalóan a szemünk előtt lebeg, hogy nagyon sok tehetséges ember van, jó fotók készülnek ezrével, másodpercenként a világban.”

Ahogy említettem, a tehetség csak félsiker. A másik 50% az, hogy magabiztos vagy – vagy úgy teszel, mintha magabiztos lennél – és igenis ki mersz küldeni ötven e-mailt naponta magazinoknak és ügynökségeknek, bemutatod magad és a munkádat, de ha nem válaszolnak, akkor újra és újra küldöd vagy felemeled a telefont. Persze ennek is meg kell tanulni a művészetét és megtalálni az egyensúlyt, hogy mi az a pont, amikor meg nem vagy irritáló és a magabiztosság nem társul arroganciával.

Min dolgozol éppen? Mi volt az eddigi legjelentősebb találkozásod a munkád során?

Most sok megbízáson dolgozom egyszerre, több francia és angol ügynökséggel is találkoztam az elmúlt pár hétben, ugyanis a célom, hogy ebben az évben leszerződjek valakivel. Tanácsaikra most épp a portfólióm bővítésén dolgozom, a “házi feladatom” több womenswear és beauty sztorit fotózni és megjelentetni, mert hiába, a szép hosszú hajú fiúk még mindig kevesebb pénzt hoznak a divatiparnak mint a női divat és a beauty. Mellette saját projekteken is dolgozom, egy egészen személyesen is, ami a “Lovers” alapötletét boncolgatja tovább, csak annak a meg személyesebb, önfelfedező aspektusait. Többet egyelőre nem árulok el! 2017-ben sok tehetséges művésszel, táncossal és zenésszel volt lehetőségem együtt dolgozni, amit folytatni szeretnék, hiszen az ilyen érdekes karakterekkel való együttműködés sokszor inspirálóbb tud lenni, mint modellekkel, akiknek én mondom meg, hogy mit és hogyan csináljanak.

„Körülbelül egy éve volt szerencsém Sergei Polunin balett-táncossal dolgozni, aki a londoni Royal Ballet ‘bad boy’-aként lett ismert, hiszen 18 évesen, a világon elsőként a legfiatalabb táncosként válhatott a Kiralyi Balett principal dancerévé. Majd drogbotrányok sorozata után teletetováltatta az egész testét és egyik napról a másikra ott hagyta a többi táncos legnagyobb álmát jelentő intézetet. Azóta csak még híresebb lett, mint szóló előadó és most már filmekben is játszik. Óriási élmény volt vele dolgozni, ráadásul nagyon szerény és alázatos embernek ismertem meg.”

A másik óriási élmény múlt év októberében ért, amikor is a FOXES Magazine-nak – amelynek jelenleg art directorként is dolgozom – lefotózhattam az Eagles of Death Metal nevű együttest, Californiában. Öt percet kaptam a menedzsertől, először lefotóztam az egész együttest, utána egyéni portrékat készítettem az énekesről, aki szemmel láthatóan szimpatizált velem és az öt percesre tervezett fotózás végül hosszabbra húzódott, az énekes pedig csak mesélt és mesélt nekem, aztán előhozta a pisztolyát is, amit a kamerám előtt megtöltött és közben arról mesélt, hogy ha a két évvel ezelőtt történt koncertjükön Párizsban, a terrortámadás estéjén ez a pisztoly nála lett volna, akkor igenis tehetett volna valamit a mészárlás ellen. Ami valószínűleg nem igaz, de a megszállottság csillogott a szemében, ahogy erről beszélt nekem. Én meg közben végig fotóztam.

BENCE CSALAR AJÁNLJA

“A tehetség csupán félsiker” – Interjú Martin Wandával

Bejegyzés megosztása

Kiemelt hírek