EVENTS

2 0 1 4

Vágyak. Gondolatok. Optimizmus.

Van egy vízióm egy magyar divathétről, ahol egyszerre reprezentálja legújabb kollekcióját és egyben bódító minimalizmusát a NUBU, izgalmas, barokkos futurizmusát Abodi Dóra, precíz és innovatív meglátásait Konsánszky Dóra, fiatalos báját és játékos fantáziáját Sármán Nóra és még számtalan olyan kreatív szakember, akiket tisztelek és sikereik büszkeséggel töltenek el. Egy univerzális Fashion Week-ről ábrándozom, ahol jelenvaló minden, ami divat és érték. Remélem egyszer megvalósul és mindez kiteljesedhet, s mindenféle allűr és sajátosan kekeckedő látásmód nélkül ülhet le minden hazai szakember a nézőtér soraiba. Ebben a szezonban is nagyon vágyakoztam mindezek után, s bár nem kaptam meg a fejemben megszületett álomképet, mégis úgy érzem, hogy egy kicsit mindannyian büszkék lehetünk arra, hogy ilyen talentumú designerek vesznek körül minket.

Az a bizonyos “Mintha-jelenség”

Szezonok óta én voltam a kis fekete bárány, akinek mindig volt valami kivetnivalója az éppen aktuális “divathét” koncepciójával, számtalan aspektusból próbáltam rávilágítani problémákra, mindezt természetesen az objektivitás jegyében. Sajnos szavaim süket fülekre, pontosabban meghallgatásra találtak, csupán azok nem a szakmaiság jegyében kerültek reposztolásra. Helyette kaptam: személyeskedést, költségvetésekkel dobálózást és indokolatlan sajnálatot. Jelentem, nincs rá szükségem! A történtek inspiráltak, s jelen esetben amellett, hogy leírom, mi rossz vagy éppen véleményem szerint helytelen, az optimizmus és bizakodás “frigyében” egyaránt próbálom taglalni az esetleges kátyúkat és azon vágyaimat, melyeknek hála talán még büszkébbek lehetünk arra a platformra, ahol a már nem egyszer nemzetközi sikereket elérő tervezőink bemutatják legújabb kollekciójukat. Ugyanakkor mindemellett még mindig úgy érzem, mintha hiányozna valami, egy apróság, amelynek megoldása egyszerre gyökerezik a backstage falai között és a nézők soraiban, s vezethető vissza kiszámítható lépésekre, a megszokások ketrecében való esetlen vergődésre.

Mi kongruens velem?

A fentebb említett kérdésre a válasz: nem ez az első, hanem sokkal inkább a semleges megközelítés és a szakmai hozzáállás, amelynek eredménye az objektív látásmód. Na igen, könnyű ezt kijelenti, azonban nagyon kevés hazai szakember rendelkezik egészséges önreflexiókkal. Ha hiteles akarsz maradni, akkor személyeskedésnek nincs helye. Igen, olykor le kell nyelni sérelmeket és azt is, ha néhány emberbe fektetett bizalom nem térül meg (pontosabban nem kölcsönös). Emberek vagyunk, akik cseppet sem tökéletesek, ugyanakkor ettől még gondolkodhatunk következetesen, ahelyett, hogy a düh vagy a részrehajlóság fogságába esnénk. S bár a kérdés létjogosultságát nem az elsődleges tényezők közé soroltam, időről időre mindannyiunknak fel kell tennie magának a kérdést: mi kongruens velem? Esetemben: Mit szeretnék elérni? Sok olvasót szeretnék vagy inkább like-ot? Rengeteg interakciót a követőkkel? Vagy éppen csak őszintén önmagamat adni?

Mennyire fontosak a társadalmi környezet elvárásai?

Avagy kinek, mennyire adjunk a véleményére. Elismerek mindenféle próbálkozást, de a magyar mentalitást nem lehet eltörölni, hiszen jópofát vágunk sokszor a minősíthetetlen dolgokhoz is, ha kell, ha nem. Az emberek jelentős része a szakmában ezzel a metódussal elégedett, azonban szerintem az elégedetlenség előrébb visz a hivatásodban. Ennek jegyében pedig egyik mottóm: ha az ember többre vágyik, akkor többet is ér el.

A nyugat majmolása, utánzás és replikák, provincialitás

Engedjük el! Mindenféleképpen jobban járunk. Bár egy sátor a nagyobb, nyugati divathetekre történő asszociálás felé vezet mindenkit, nagyon fontos, hogy ne ragadjunk le a külsőségeknél. Elvégre a tartalom legalább annyira fontos sőt, mondhatni a legfontosabb. Az ember menthetetlenül és természetes módon ítél első látásra, akárcsak a homlokzatvédési mechanizmusunk által a bennünk rejlő valós tulajdonságaink (így a negatívok is) nem derülnek ki az első pillanatban, a sátorban rejlő valódi értékek vagy éppen hibák, defektusok is előbújnak előbb vagy utóbb.

Az első sorban nem száll több tudás a fejedbe és nem leszel szakmailag relevánsabb

Ha a vesszőparipámnak nem is nevezném, egyszerűen képtelenség elmenni a “first row” jelenség mellett. Nem bánt, hogy XY az első sorban ül, az bánt, hogy ezáltal az illető legtöbbször csak a szakmai tudatlanságáról tesz tanúbizonyságot. Ez egy státuszszimbólum, amely által mindenki a szakma részének érezheti önmagát. Bárki leülhet. Nem kéne egy státuszt tudás alapján odaítélni valakinek? Még Anna Wintournak sem degradáló a második sor. Ő sem lett ettől kevesebb. A megoldás: ne az ülőhelyed pozíciójával légy tisztában, hanem önmagaddal és a benned rejlő képességek szintjével. Egy-egy nagyobb hazai divatesemény alkalmával számtalan kérdést tennék fel a fenti jelenséget igazoló személyeknek, amelyek közül most megemlítenék párat:

Mit gondolnak, mit tudnak egyáltalán a szabásvonalakról (a sajtóanyagban leírtakon kívül)? Mennyire vagyunk nacionalista ország, sőt vajon mit jelent egy a kollekciókban megfigyelhető tricolor párhuzam mindezekkel kapcsolatban? Öntudat, identitás? Vagy éppen milyen anyagok találkoznak, egyesülnek a kifutón abban a szent pillanatban?

Egy torz és hamis képet alakítunk ki önhibánkon kívül azzal kapcsolatosan, hogy itthon bizony nem kell sokat tenni azért, hogy a divatszakmába kerülhess. Bekerülni könnyű, relevánsnak maradni a legnehezebb. Szóval hajrá!

Hol a produktum?

Pontosabban megfogalmazva nagyobb hangsúlyt kéne fektetni a tervezők kreációira. Jelentem ki mindezt nagy általánosságban, hiszen a legtöbb hazai bemutató esetében sokkal több energiát fektetnek a mellékes külsőségekre, mintsem a lényegre és az este apropójára. Így nem egyszer szembesülhetünk egy-egy nagyobb költségvetésű show-t szemlélve, hogy táncosok rendkívül “olcsó” módon, egy amerikai street dance tematikájú film ideáját hajszolva vetik magukat a kifutóra, afféle show-elemként. Szerencsére ezen problémát egyre többször engedik el a szervezők, így csak remélni tudom, hogy pár év múlva hatalmas LED falak és felesleges köretek elfogyasztása nélkül ülhetünk be az itthoni bemutatókra (a rendezvény méretétől függetlenül). A legutóbbi szakmai megmozdulás erre enged következtetni, aminek nagyon örülök.

“Nem öltözöm fel rendesen, mert komoly szakember vagyok.”

Avagy “nekem nincs időm magammal foglalkozni, éppen beestem egy másik projekt munkálataiból.” Hangzik a szinte klisévé avanzsált ürügy, amikor valamelyik elismert divatszakember meglátogat egy nagyobb kaliberű eseményt. Sajátos kis akcióim, összeállításaim (esetleges teátrálisabb megjelenéseim) által erre a problémára szeretném valahányszor felhívni mindenki figyelmét. Másrészt régóta próbálom felmérni az emberek és egyben a divatszakma reakcióit egy-egy erőteljesebb, látványosabb összeállításról. Sokan félreérthetik, majd gondolhatják, hogy ezzel kompenzálni szeretnék valamit (Ez csak részben igaz. Kompenzálni akarok – az ellenzéket képviselem ezzel). Ez egyfajta görbe tükör azon személyek előtt, akik csak látszatra élnek nyitottan és kérdéses, valóban értékelik-e a kreativitást. Mostanában “trendi” nyitottnak lenni, azonban legtöbbször a toleranciát hirdető személyek buknak el a képzeletbeli “open-minded” tesztemen. Néznek, értetlenül állnak az egész történés előtt, majd egy szarkasztikus mosoly hagyja el orcájukat (erről a már-már maníros mosolyról is lehetne írni, mert könnyen tetten érthető a mosoly mögötti valós tartalom). Évente két-három alkalmunk van a hazai divatszakmában arra, hogy valóban, mindenféle ítélkezés nélkül ünnepeljük tervezőinket és munkásságukat, majd szemügyre vegyük legújabb kreációikat. Azt mondom, adjuk meg a módját, legyen ez a magyar divat ünnepe, s engedjük el a kibolyhosodott Inditex ruhadarabokat. Az e köré épülő seregszemle, meeting point, network zóna pedig elengedhetetlen (Hol marad a kedvező benyomás vágyott elérése?). Ugyanakkor ne feledkezzünk meg róla, hogy az egész alapja a bemutató.

Akkor most ki nyel be kit?

Kompromisszumok, egybeolvadás, amely apró jelek kíséretében egyszerre adhat okot aggodalomra és bizakodásra. Egy állami támogatottságú kezdeményezés és egy magánfinanszírozott projekt, mondhatni szerelemgyerek(ek) egyesülése érdekes következményekkel járhat, hiszen míg előbbi konfettiágyukba és látványos show-elemekbe burkolózva próbálja megragadni a nézők figyelmét, addig utóbbi a végtelenségig lecsupaszított, minimalista és egyben homogén térben reprezentálta a tervezők kreációit, egyetlen célt szem előtt tartva: abban a pár percben teljesedjen ki a designer világa.

Nem mondhatnám, hogy nem aggódtam egy ilyen felállást tekintve, elvégre a szakma kicsinyessége nem feltétlenül ad okot bizakodásra. A hazai réteg túl kicsi, így ennek akadnak pozitívumai és természetesen negatívumai is. Pozitívum, hogy mindenki csupán egy karnyújtásnyira van a másiktól, pár telefon, néhány alkalmas “smúzolás” és máris ott vagy, ahol lenni szeretnél (bár ha jobban belegondolunk, itt visszakanyarodunk a szakmaiság helytelen megítélésének problematikájához). Ha kicsit pesszimista megközelítéssel élünk, akkor … Most őszintén, mindenki ismer mindenkit, ugyanakkor nem mindenki hajlandó együtt dolgozni a másikkal, mert az alázat helyett a saját egója előbbre való. Akkor vajon mennyiben várható egy hosszútávú együttműködés? Hány szezont kell túlélni?  Mikor jelenti ki valamelyik fél, hogy ő márpedig nem szeretne közösködni?

Nyitott ajtók kontra zárt ajtók

Mit kell itthon tenni ahhoz, hogy bemutathasson egy fiatal tervező? Túráztassa őt a szakma és vegye el tőle a maradék kedvét is egyfajta “természetes szűrőt” szimulálva, mondván “neked még sokat kell tanulnod ahhoz, hogy itt bemutathass”, vagy nyissuk tágra a kapukat és engedjünk be mindenkit és kapjanak egy lehetőséget? A válasz mindkét esetben: nem. Kis piaccal rendelkezünk, ugyanakkor valóban rengeteg tehetséggel találkozunk. Valamiért mindig van egy-egy tervező vagy éppen tervezőpáros, amelyre indokoltan vagy akár indokolatlanul nagyobb hangsúlyt fektetnek a szakemberek. Akkor is, ha az önismétlés tökéletes iskolapéldáját vonultatja fel digitális printek formájában, gondolván, ha tavaly bejött, idén is lehúzhatunk róla egy bőrt. Sőt, mindemellett ezeknek a tervezőpalántáknak elképesztően könnyű dolguk van, hiszen nem csak Magyarországon, egész Közép- és Kelet-Európában nem túl nagy kihívás polgárpukkasztót vagy éppen meghökkentőt alkotni.

A recept: emelj át bizonyos kulturális elemeket egy nyitottabb és fejlettebb gondolkodásmódú országból, takard el a modell arcát (elvégre ha elveszítjük azon érzékelési lehetőségeinket, amelyek a legtöbbet elárul a másikról, akkor biztos több kérdés merül fel a nézőben és máris elvontak lehetünk – lásd: “Az arcára van írva.” szófordulat), majd tálald igazi kuriózumként, mindazon tények ellenére, hogy egy londoni divathéten több tucat feltörekvő tervező próbálkozik ezzel. Érdekes, nálunk mégis működik a dolog. Csupán azért, mert itt élünk, ebben a kontextusban látjuk és ezen platformon kerül bemutatásra. Azonban nincs benne se több, se kevesebb.

Végül szeretném elmondani, nem érzem magaménak, hogy van egy réteg, akit ki kéne szolgálnom. Író vagyok, ráadásul szabadúszó. Minden tekintetben jogomban áll véleményemet publikálni. Ez így volt, van és lesz is mindig.

Ezután a bejegyzés után talán mindenki egy kicsit magába néz és elgondolkodik azon, mennyi energiát emészt fel egy összetett írás kollekciókról, ruhakölteményekről, anyaghasználatról és inspirációs forrásokról. Mindeddig ezt többek között én szolgáltattam, ebben a szezonban viszont másoknak osztom ezen “kötelességemet”. Remélem a széles karimájú kalapok alatt hatalmas impresszió-tenger halmozódott fel a bemutatók során!

A legjobbakat kívánom!


Desires. Thoughts. Optimism.

I have a vision of a Hungarian fashion week, where NUBU represents its newest collection and its dazing minimalism, Dóra Abodi represents her exciting, ornate futurism, Dóra Konsánszky shows her precise and innovative aspects, Nóra Sármán introduces her youthful charm and her playful fantasy and there are other innumerable creative specialists, whom I respect and their successes fill me with pride. I’m dreaming about a universal Fashion Week, where everything that is fashion and value is present. I hope once my dream comes true and all of this can evolve without any kind of allure and every hungarian professional can sit down into the auditorium’s rows without a specific stroppy view. In this season I was craving for these very much, and although I did not obtain my dream that was born in my head, after all, I feel that all of us can be proud of these talented designers surrounding us.

That certain „As if- phenomenon”

I had been the little black sheep for seasons, who always had objection to the concept of the current fashion week, I tried to shed light on problems from innumerable aspects, all this of course in terms of objectivity. Unfortunately my words fell on deaf ears, namely they were heard, they just weren’t reposted in terms of professionalism. Instead, I received :personal remark, throwing budgets and unjustified regret. I have to say, I do not need it! The bygone events inspired me, and in the present case besides writing down what’s wrong or inaccurate in my opinion, in the league of optimism and reliance I’m trying to construe the possible potholes and my desires that make us more proud of the platform, where our designers, who have achieved international successes not only once, show their latest collections. Now I still feel like there’s something missing, a small thing, and its solution is rooted between the walls of the backstage and in the auditorium, and can be originated in calculable steps, and the clumsy flurry in the cage of routines.

What is congruent with me?

To the question mentioned above the answer is: this is not primal, but the neutral approach and the vocational attitude, the result of which is an objective view. Oh yes, easy to say, however, a very few hungarian professional has healthy self-reflections. If you want to stay authentic, there’s no place for personalities. Yes, sometimes you have to swallow your offences and the fact that the confidence you invested in some people is not repaid (to be more specific, it’s not mutual). We are people, absolutely not perfect, yet we may think consistently, instead of falling into the captivity of fury or partiality. And although I did not reckon the grounds of the question among the prime factors, from time to time we all have to ask ourselves the question: what congruent with me? In my case: What would I like to reach? Would I like many readers or more likes? Much interaction with the followers? Or just honestly present myself?

How important are the expectations of the social environment?

Or how much shall we pay attention to one’s opinion. I acknowledge all kinds of attempts, but it’s not possible to repeal the Hungarian mentality, since we throw fun at the unspeakable things many times if it’s needed, and also if it’s not. A considerable amount of people  in the trade are satisfied with this method, however, in my opinion the discontent leads you further in your career. In terms of this one of my mottos is: if one desires more, one obtains more.

Imitating the west, mockery and replicate, provincialism

Let it go! It’s better for us anyhow. Though a tent leads us to an association of bigger, western fashion weeks, it’s very important not to be punctilious. After all the content is at least that important, or you can say it’s the most important. People  irretrievably and naturally judge at first sight, just like our frontage defence mechanism, our real characteristics (and so the negative ones) don’t come across in the first minute the values and mistakes, defects hiding in the tent come out , sooner or later.

More knowledge does not rush into your head in the first row and you will not be more relevant technically

I wouldn’t  call it a fad, but it’s simply absurd to walk beside the “first row” aphenomenon. It doesn’t hurt me that xy sits in the first row, what bothers me is that most of the time this person gives evidence of his vocational ignorance. This is a status symbol, by which everybody can feel like they’re part of the business,. Anybody can sit down. Shouldn’t we  award status to somebody based on knowledge? Even Anna Wintour doesn’t find the second row degrading. She wasn’t less because of this. The solution: do not be aware of the position of your seat, but with yourself and the level of the abilities residing in you. I would ask the persons justifying the upper phenomenon innumerable questions on the occasion of a bigger inland fashion event, among which I would mention some now:

What do they think, what do they know about the cut lines at all (apart from the ones written down in the pressl)? How much are we a nationalistic country, moreover, what does a tricolor parallel -which can be observed in  the collections -means in connection with all these? Self-awareness, identity? What kind of substances meet, unite on the runway in that holy moment?

We develop a malformed and false picture through no fault of our own, thinking that in Hungary it is not necessary to do a lot to get into the fashion trade. To get in is easy, to stay relevant is the hardest. So bring it on!

Where is the product?

More precisely , it would be necessary to lay a bigger emphasis on the designers’ creations. I’m speaking generally, since they put more energy in subsidiary externals, than in essentials and the essence of the evening. So , while watching a bigger budget show, we may face the fact that as a show element, the dancers throw themselves on the runway  chasing an idea of an american street dance themed movie, in a very cheap way. The organizers release this problem increasingly fortunately, I can only hope, that after a couple of years we may sit down to watch a hungarian show without huge LED walls and the consumption of unnecessary garnishes (irrespectedly of the size of the program). The latest vocational stir led me to this conclusion, which I am glad very about.

„I don’t dress up properly because I’m a serious specialist.

Or „ I do not have time to deal with myself, I’ve just dropped by from the works of an other project.” Sounds the pretext  promoted to a cliche, when one of the acknowledged fashion specialists visits an event with bigger calibre. I would like to call everybody’s attention to this problem with my specific little actions, compilations (my more stagey appearances). On the other hand, for a long time I’ve been trying to survey the reactions of the people and the fashion trade about a more vigorous, more spectacular compilation. Many people may misunderstand it, they may think that I would like to compensate for something with this (it’s only partly right, i want to compensate – I represent the opposition ). It’s sort of a distorting mirror in front of those persons, who live opened in appearance and it’s questionable if they really appreciate creativity. Recently it’s ”trendy” to be opened, however, people who propagate tolerance fail my imagined “open-minded” test mostly. They watch, they face the whole happening uncomprehendingly, a sarcastic smile leaves their cheek (I could   write about  this mannered smile, because it’s easy to catch the real content behind the smile). Int he hungarian fashion trade we have two-three occasions per year to really celebrate our designers and their works without any kind of judgement, let’s take a close look at their latest creations then. I say  let’s show off our pride, let this be the feast of the Hungarian fashion, and let’s  release the  fuzzy Inditex pieces. The muster built around this, the meeting point and network zone is essential (where does the desired achievment of the favourable impression remain?). Lets not forget about that the basis of all is the show.

Now who swallows who?

Compromises, union, which in the accompaniment of tiny signs may simultaneously give a reason to concern and confidence. An initiation supported by the government, and a privately financed project, the fusion of these kinda lovechildren may have interesting consequences, since while the former tries to get the attention of the audience with confetti cannons and spectacular show-elements, the latter represents the designers’ creations in a bared to infinity, minimalist and at the same time homogeneous space, with one single aim on mind: let the world of the designer find fulfilment in those few minutes. I wouldn’t say that I was not worried considering an alignment like this, after all the pettiness of the trade does not really give rise to confidence . The inland strata is too small, so it has its advantages and of course its drawbacks. Advantage is that everybody is within reach, a few phone calls,  some suitable „schmoozing” and you are immediately where you’d like to be (though if we reflect on it more, we return to the problems of the wrong judgement of the profession).  When it comes to pessimistic approach, then …

Now honestly, everybody knows everybody, though not everybody is willing to work together with the other, because they place their own ego instead of humility. Now how much can a long-distance cooperation be  expected then? How many seasons do you have to survive? When will one of them declare that she/he would like to play a lone hand?

Open doors versus closed doors

What does a young designer have to do to make a show? Should the trade race him/her and take all his/her appetite simulating a „natural filter”, saying „you have to learn a lot to make a show”,  or should we open the gates, let everybody in and give them a chance? The answer in both cases is: no. We have a little market, now we face many talents. There is always a designer or a designer couple on which the professionals lay an unsubstantiated, or unduly  bigger emphasis. Even if it deploys the perfect example of self replay in the shape of digital prints, thinking if it was okay last year, we can use it again. Moreover, these designer seedlings have an astonishingly easy thing beside all this, since it’s not a big challenge to create something outrageous or astounding not only in Hungary, but in the whole middle and Eastern-Europe.

The prescription: transfer certain cultural elements from a more open and more-developed mentality country, cover the model’s face (after all if we lose our  perception opportunities, that reveals the most about the other one, then surely more questions occur to the spectator and we can be abstract immediately – see: „It is written on his/her face”. idiom), then present it as a real curiosity, despite all the facts, that on a London fashion week, dozens of rising designers try this. Interesting, this thing works out for us after all. We see it in this context just because we live here and it is presented on this platform. However, there are not more and neither less in it.

Finally, I’d like to tell you that I don’t  feel it mine to have a strata who I should serve. I’m a writer, moreover a freelancer. I have the right to publish my opinion at all points. This is how it was, how it is, and how it always will be.

Maybe after this post everybody looks into themselves a little, and reflects on how much energy does a complex  writing takes about collections, miraculous dresses, material usage and inspiration sources. Until now,  I’ve  supplied this among other things, but  I distribute this” duty „of mine to others  in this season. I hope that under the mighty brimmed hats a huge impression sea accumulated in the course of the shows!

I wish all the best!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s