NEWS

L’Ombre du passé – Inspiráció a múltból – 1. rész

Mivel zavaróan hosszú ideje nem volt időm virtuális tollat ragadni és írni a blogra, úgy gondoltam, ha végre sikerül újra a gép elé ültetni magamat, akkor nem szeretnék egy roppant egyszerű bejegyzéssel előállni. Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy egy komolyabb és ezzel együtt egy nagyobb lélegzetvételű anyaggal induljon újra a BENCECSALAR.com. Úgy érzem, hogy végül sikerült megvalósítanom az elképzeléseimet, mert egy tanulságos, ugyanakkor rendkívül informatív oldalát sikerült megragadnom a művészetek és a divat kapcsolatának.

Gyakran emlegetjük, hogy nincs új a nap alatt. Ez valóban így van, azonban mindig van valamilyen apró részlet, amely a legrégebbi eszmét, stílust vagy művészetet is képes megreformálni. Több részből álló bejegyzéseimben újra és újra 25 olyan példát mutatok be, amelyek inspirációs forrásként szolgáltak egy a közelmúltban napvilágott látott kollekció, editorial vagy éppen egy híresség nyilvános szereplésének eltervezése és megvalósítása során.

Guy Bourdin művészetére abszolút jellemző volt a modellek rendkívül provokatív pózokba való helyezése. A bal oldalon látható képet a Charles Jourdan brandnek készítette. A fotós stílusa annyira a márka arculatának részévé vált, hogy Bourdin készítette a kampányfotókat 1972 és 1981 között. A jobb oldali képen Terry Richardson munkáját láthatjátok, amelyet az Aldo számára készített.

Helmut Newton képeit senkinek sem kell különösebben bemutatnom (az Instagram képek alapján bátran kijelenthetném). A német fotós új értelmet adott a divatfotózásnak a 20. században. A bal oldali képen Elsa Peretti modellt és ékszertervező barátját kapta lencsevégre, akiről egyébként számtalan akt fotót is készített a művész, de a designer kérésére nem publikálta azokat. Elsa humoros hangvétel mellett hozzátette, hogy előtte várja meg, míg az apukája nem fog élni. A 2010-es májusi Vogue-ban visszaköszönt a legendás fotó, amelyet ezúttal Mario Testino értelmezett újra. A modell Tina Fey, a nyuszifüleket pedig felváltotta Mickey Mouse!

A Gianni Versace kollekciójából származó ruhadarab 1994-ben vált igazán ikonokussá, amikor Elizabeth Hurley a legújabb filmjének, a Négy esküvő és egy temetés premierjén jelent meg benne. A ruha rengeteg kivágással rendelkezik, mondhatni pont annyit takar, mint amennyit mutat viselője testéből. 2012 októberében Lady Gaga elevenítette fel nekünk a ’94-es emlékeket és legalább annyira friss és izgalmas volt az énekesnőn, mint azon a bizonyos ezredforduló előtti premieren.

A Vogue 1949-es novemberi számának címlapját Irving Penn készítette a feleségéről, aki egyben modell is volt (Lisa Fonssagrives). Lisa megtestesítette az akkori nőidált. Finom és nőies vonalai minden férfi tekintetét vonzotta. 2005 decemberében került publikálásra az olasz Vogue coverje, amelyet Tim Walker készített és legfőbb inspirációja az 1949-es Penn-féle fotó volt. A “Timeless” címet viselő editorialból származó fotó érdekessége a gyönyörű Alexander McQueen ruha és csodás Moschino köpeny, amely feltette az i-re a pontot.

Elsőre úgy tűnhet, hogy a “cage crinoline” kellemetlen perceket okozott a 19. században viselőjének, azonban épp ellenkezőleg. Segítségével sokkal nagyobb mozgásteret nyújtott a nők számára. Akkoriban rendkívül széles körben elterjedt, ráadásul a divatos sziluettek elengedhetetlen kelléke volt. 2012-ben Sarah Burton, a McQueen divatház bemutatóján egy érdekes megoldással rukkolt elő a 2013-as SS “Bee” témájú kollekcióban. Felcserélte a szoknyák és az abroncs sorrendjét és egy egészen egyedülálló alkotás született.

Van Gogh festészeti stílusjegyei korszakalkotóak és törekvései egyediek voltak, emellett művészetének egyik fontos jelképe a napraforgó. Egyesek szerint a lakását szerette volna dekoratívabbá tenni, mialatt Paul Gauguin, impresszionista festő nála tartózkodott. Van Gogh új festészeti technikát akart prezentálni képeivel és az újnak számító, különleges techinkájával szeretett volna sokkal vibrálóbb színkultúrát bemutatni. Erre tökéletesek voltak a napraforgók. Alkotása a Rodarte 2012-es SS kollekciójának legfőbb inspirációs forrása volt.

A sarok nélküli cipő, azaz a “Chopine” meglehetősen modern és avantgárd vonalat képvisel, azonban népszerűsége többször szárnyalt a magasban a történelem során. A középkorban viselt lábbelit elsősorban a velencei nők preferálták, hogy kitűnjenek a tömeg közül és megóvják magukat az utcákon lévő mocsoktól. Évszázadokkal később újra felbukkant a divat világában. Olyan tervezők merítettek ihletet a Chopine extrém formavilágából, mint Alexander McQueen, Olivier Theyskens a Nina Ricci brandnek vagy Jeffrey Campbell.

Candace Wheeler, amerikai designer és belsőépítész jól ismert jellegzetes művészeti stílusáról és az általa képviselt “Arts and Crafts” nevet viselő szervezetről, amellyel összkulturális mozgalmat indított el a 19. században. Wheeler kiállt a nők poltikai és gazdasági szerepvállalása mellett, a művésznő egy egyedi textilt tervezett a Metropolitan Museum of Art számára, mely egy nagyon részletgazdag méhsejtet ábrázol, elképesztően kifinimult esztétikai érzékkel reprezentálva azt. Az Alexander McQueen brand korábban is említett “bee” témájú kollekciója kísértetiesen hasonlít a ’83-ban alkotott textilhez, azzal a különbséggel, hogy Sarah Burton a printelt anyagok mellett tette le a voksát.

Az 1995-ös április VOGUE hasábjain találkozhattunk először ezzel a kompozícióval, amelyet Irving Penn készített el. A modell Shalom Harlow volt, aki egy elképesztő Philip Treacy kalapot és egy Richard Tyler ruhát viselt. A kép 2012-es változata a kedvenc divatanyagaim közé tartozik. A képeket Terry Richardson készítette az ikonikus stílussal rendelkező Gwen Stefani-ról. Az új összeállításon egy Alexis Mabille által tervezett kalapot láthatunk, egy bájos Raf Simons ruha (amit egyébként a Jil Sander brandnek készített utolsó kollekciójában találhatunk meg) “társaságában”.

A bécsi származású Gustav Klimt és szecessziós stílusa számtalan tervezőt és kreatív szakmában jártas embert inspirált. A művész híres képe (Judith and the Head of Holofernes) egy bibliai történetet mutat be, melyen akkori múzsája (és egyben szeretője), az osztrák előkelőség, Adele Bloch-Bauer-t ábrázolja. L’Wren Scott tervező később a Vogue-nak nyilatkozott a 2013-as őszi-téli kollekcióval kapcsolatban, melyben Klimt képe hatalmas inspirációs forrást nyújtott a ruhák megalkotása során. Idézem: “I’m having a gold moment.”

A dandy művész, James Abbott McNeill Whistler 1871-ben festette meg a “Arrangement in Grey and Black No.1” című képet, amelyet a legtöbben egyszerűen csak “Whistler’s Mother”-ként ismernek. 1872-ban nem kapott túl sok elismerést a festő, amikor a Londonban megrendezett “Royal Academy of Art” kiállításon bemutatták. Sikerélménye csak az ezt követő években volt, amikor Párizsban 1891-ban megvette festményét a “Musée du Luxembourg”. Mostanra Whistler műve reprezentálja az anyaságot és a családi értékeket, s ennek kapcsán rengetegszer hivatkoztak rá a populáris kultúrában. A Christian Louboutin márka 2011-es őszi-téli kollekciójához készült lookbookban számos ismert mű között “Whistler anyjával” is találkozhatunk némi átértelmezés kíséretében. Peter Lippmann képein ugyanis megjelennek a Louboutin cipők is, amellyel a lábbeliket, mint a művészi munkásság produktumának egy darabját tüntetik fel.

Albert Lamorisse, rendező 1956-os rövidfilmje, a “Le Ballon rouge” egy fiú és az ő “élő” léggömbjei történetét meséli el (akit egyébként a rendező fia játszik). A film a gyermeki ártatlanságot hivatott bemutatni, amellyel számtalan művész és mesemondó számára inspirációt szolgáltatott a későbbi években. 2009-ben Tim Walker készített egy hasonló kampányfotót a Dior parfümének (Miss Dior Cherie) promotálásához. Sofia Coppola egy kisebb kampányfilmet is rendezett az illat népszerűsítése érdekében. A modell, Maryna Linchukról készült képek kísértetiesen hasonlítanak az 1956-os rövidfilm utolsó jelenetére.

Az FIDM Múzeum ad otthon Alexander McQueen pávás ruhájának, a kreáció tökéletesen példázza a designer azon képességeit, hogyan vonjon be művészetébe történelmi szimbólumokat és korábbi idők fazonjait idéző viseleteket. A ruha McQueen 2008-as őszi-téli kollekciójához tartozik, amely a “The Girl Who Lived in a Tree” címet viseli. 2010-ben a Harry Potter (és a Halál ereklyéi: első rész) jelmeztervezője egy hasonlót készített. Jany Temime, costume designer munkáját Fleur Delacour karaktere viselte. A tervező később az LA Times-nak adott interjújában a főnixek legendájára hivatkozott, mint inspirációs forrásra, de McQueen ikonikus alkotásáról egy szót sem ejtett.

Christian Dior 1947-ben debütált a homokóra sziluettel először. A kicsivel a boka fölött véget érő darab jellegzetességei közé tartoznak a csípő és derékvonal hangsúlyozása. Ez a tervezési stílus a későbbiekben a márka névjegyévé vált, ahol az asszimetrikus design elemek és dekoratív, ugyanakkor teljesen funkció nélküli gombok is gyakoriak voltak. Ezt a mintát számos Dior termék esetében alkalmazták, egészen az estélyi ruháktól a Miss Dior parfüm üvegéig. Raf Simons pedig visszanyúlt a gyökerekhez a Dior 2013-as őszi-téli kollekciójában, ahol a houndstooth mintát több ruhadarabban is felhasználta.

A 17. századi Hollandiában nem találhattunk olyan izgalmas viseleteket, mint a többi európai országban akkoriban. A spanyol megszállás után is folytatták a hollandok a komor és sötét színek alkalmazását a mindennapi viseletben. Később elkezdték design elemként használni a ruff-ot, amely addigra Európa többi részén már kiment a divatból. A Valentino brand 2013-as őszi-téli kollekciójának bemutatóján láthattuk, ahogy Maria Grazia Chiuri and Pierpaolo Piccioli a régi flamand festők portréiból nyertek inspirációt. Számomra az eredmény kicsit lehangoló lett.

Az abroncs népszerűsége két hullámban hódította meg a gyengébbik nemet. Először az 1860-as 1870-es évtized fordulóján vált roppant populárissá, majd tíz évvel később követte a második nagy hullám. Így vált a 19. századi kosztümök és sziluettek kedvelt kiegészítőjévé, s ezáltal a női test szépségére is egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek. Jean Paul Gaultier couture kreációi gyakran tartalmaznak történelmi vonatkozású elemeket. A tervező alkotott egy esküvői fejdíszt, amely kíséretiesen hasonlít az egykor oly’ népszerű acél ketrecre. A különleges kiegészítő a 2008-as őszi-téli kollekcióban bukkant fel, s ezáltal sikerült összekapcsolnia a viktoriánus kor népszerű jelenségét a kortárs menyasszonyi viseletekkel.

Diana Vreeland, a Harper’s Bazaar divatszerkesztője és a Vogue főszerkesztője, illetve a Costume Institute kurátora volt. Gyakran nevezik a divat császárnőjének is a vidám szerkesztőt, aki munkáját mindig elképesztő szenvedéllyel végezte. Hatása a divaiparra rendkívül meghatározó volt, hiszen az ő nevéhez köthethő a bikini megjelenítése egy divatanyagban, amelyet Louise Dahl-Wolfe (fotós) készített el. Vreeland karrierje előtti tisztelgés végett Sarah Jessica Parker főszereplésével elkészült egy editorial a Harper’s Bazaar 2009-es márciusi számához mely a “Why Don’t You…” címet kapta, a képeket pedig Peter Lindbergh készítette.

A street style fotózás abszolút a kortárs kultúra jelensége (szakdolgozatom témája is ez volt többek között). Edward Linley Sambourne fotói azonban részben megcáfolják ezen állítást. Sambourne gyakran készített fotókat sikkes nőkről a 20. század fordulóján a párizsi, illetve londoni utcákon. A fotós megalapozta a mai streetfashion fotózás műfaját, amelyet manapság egyre többen alkalmaznak, így például a legismertebbek: Bill Cunningham és Scott Schuman.

Amikor a fényképezést már sokkal inkább egy mechanikus dolognak tartották, mintsem művészetnek, Edward Steichen fotós és művész igyekezett a divatfotókat a képzőművészet szintjére emelni. Pályafutása elején 1902-ben sokkal inkább festői módon munkálkodott. Később inkább realista irányba hajlott művészete, de sosem vesztette el azt a festői és esztétikai élményt, amelyet megálmodott. A Vogue 1926-os júliusi számában jelent meg a művész “Parasol” című képe. A modellek Marion Morehouse és Helen Lyons voltak, akiknek különleges maszkját a lengyel illusztrátor és festő, W.T. Benda készítette. 2009-ben Tim Walker tiszteletét szerette volna kifejezni Steichen művészete iránt, ezért a Vogue Italia februári számában egy hasonlú kompozíciójú és stílusú képet készített.

Elsa Schiaparelli 1937-ben “Shocking de Schiaparelli” nevet viselő illatát egy igazán különleges, női alakot imitáló üvegcsében dobták piacra. Az üveget állítólag a provokatív színésznő Mae West inspirálta, aki szintén múzsája volt a szürrealista művész, Salvador Dalinak a száj alakú kanapé megalkotása kapcsán. Jean Paul Gaultier illatait is több alkalommal egy hasonló, női alakot formáló üvegbe zárták, amely mára a brand védjegyévé vált (például: Classique X L’Eau – 2012).

A bécsi szecesszió fellegvára, a Wiener Werkstätte 1903-ban alakult meg Josef Hoffman irányításával. Az Arts and Crafts mozgalomhoz hasonló elvek alapján működött, tehát legfőbb célja az összművészeti kínálat folyamatos növélése és széles kínálatának biztosítása. A Wiener Werkstätte fém és kerámia munkák mellett ékszereket és textileket is kreált. Emanuel Josef Margold 1907-es hímzése miatt a műhelyt a merész geometria formák jellemzik, amely segítségével elndult az Art Nouveau mozgalom. A Peter Dundas for Emilio Pucci 2013-as őszi-téli kollekciójában számos hasonló nyomat fedezhető fel.

Irving Penn gyakran fényképezett múzsája, felesége Lisa Fonssagrives volt. Lisa képviselte az ideális nőt akkoriban, mely korszakot a couture aranykorának is szoktak nevezni. A fénykép a Vogue 1950-es szeptemberi számában jelent meg. Fonssagrives egy Rochas ruhát viselt, amely tökéletesen prezentálta az akkor nagyon divatos homokóra sziluettet. A Vogue 2012-es szeptemberi (és egyben legvastagabb) számának címlapján Lady Gaga domborít egy Mert Atlas és Marcus Piggott által készített fotón melyen egy Marc Jacobs ruhát visel. Az énekesnő ruhája és póza kísértetiesen hasonlít a korábban már említett ikonikus fotóra. Penn munkája azt a benyomást kelti, hogy a fotó valóban a hiperrealitás talaján mozog, azonban a Gaga-féle verzió sokkal inkább az énekesnő sajátos kapcsolatát ábrázolja a valósággal.

1971-ben Yves Saint Laurent első férfi parfümének kampányát Jeanloup Sieff készítette, mégpedig a meztelen tervező szereplésével. Igazán érdekes, hogy a Pour Homme provokatív kampánya akkoriban nem okozott nagy feltűnést. Mostanra ez a kép ikonná vált. Mondhatni, egy mérföldkő a divat reklámok és az YSL divatház életében is. Ezenkívül ez volt az első illatkampány, amelyen szerepelt maga a tervező, mindezek mellett pedig az első nude kampánya. Bár az YSL kampány egy parfüm népszerűsítésének céljából született meg és a Dolce & Gabbana fotóval ellentétben nem egy szemüveget reklámoz. Talán Mariano Vivanco fotója idézi fel leginkább a korábbi ikonikus kép hangulatát. David Gandy, modell az olasz divatház 2011-es őszi-téli szemüveg kampányának volt az arca.

A Pre-Raffaelita testvériség egyik alapítója (a három közül), John Everett Millais néhány igen jól ismert képe a “Christ In The House Of His Parents” és az “Ophelia” címet viselő művek. A Quattrocentora illetve a 15. századi olasz művészetre jellemző volt az elbeszélő történeti festészet, melynek középpontjában általában egy nő szerepelt. Ezen ikonikus alakokat gyakran alkalmazzák tervezői ruhákon. Így történt ez a designer, Jean-Charles de Castelbajac alkotási esetében is. A printelt 1851-es Millais festményen szereplő koszorúslányt azonban egy nagy, fekete kereszt takarja. A kaftán stílusú ruha a 2013-as őszi-téli kollekció egyik darabja.

Az 1970-es évek derekán Yves Saint Laurent-nek a transgressive tervezési minták elterjesztéséhez egy új nőideálra volt szüksége. Hasított szárú ruhák és pofátlan szexualitás jellemzte az új irányvonalat. 1968-ban Franco Rubartelli egy csodás képet készített barátnőjéről, aki egyben modell is volt. Veruschka egy elől fűzős Safari zubbonyt (tunikát) viselt. A fotót a Vogue Paris számára készítették és az 1968-as július-augusztusi lapjában került publikálásra. 2009 áprilisában pedig a nosztalgia jegyében a Harper’s Bazaar oldalain Gisele Bündchen domborított egy Veruschka ihletésű kompozícióban. A képeket Peter Lindbergh készítette, mégpedig abból a célból, hogy reprezentálja a huszadik századi szabászati archetípusokat.

Fotók: Part Nouveau

One thought on “L’Ombre du passé – Inspiráció a múltból – 1. rész

  1. Visszajelzés: Pollock & Vasarely az Atelier-ben | BENCECSALAR.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s